Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Mórocz Zsolt: Egy nyomozókutya-szerű figura az irodalomtörténetben
hetünk arról, hogy Kerényi szellemisége világkép-alakító belső motivációként működó' érték volna”. Csoóri Sándor munkásságához valószínűleg hasonló értékek vonzották Monostorit, mint Németh Lászlóéhoz. Jelesül: a mű minősége, az etikai tartás és a vállalt szerep. Mindkét alkotó, ha másként is, de tehetsége jelentős részét a magyarság ügyének áldozta, háttérbe szorítva a tisztán irodalmi érvényesülést. A magyar szellemi erők organizátoraivá váltak, időnként vállalva a szellemi öngyilkossággal határos szókimondást. Csoóri közírói megszólalásai, majd az általában ezeket követő viharok közepette lassan háttérbe szorult a gondolkodó, és különösen a költő. Holott Csoóri (probléma)érzékenysége, kiállása abból a rejtett rétegből ered, ahol a költő lakozik. Esszéíróként is megmarad költőnek, alig akad a mai magyar irodalomban olyan, aki egy-egy lényeges gondolatot hozzá hasonló nyelvi erővel tudna a közösség tudatába égetni. A Tenger és diólevél című gyűjtemény elemzése során Monostori Imre sort kerít a Csoóri által képviselt népiség bemutatására. A népiséget általában a modernitással szokták szembeállítani irodalmi síkon, míg az ideológia területén afféle bugaci narodnyikoknak látják a népieket azok, akik gyakran egyetlen, kizárólagos eszme nevében óhajtják boldoggá tenni az egész, megváltatlan emberiséget. Csoóri a bartóki, József Attila-i szintézisből, a nemzeti hagyományból és a korszerű európai áramlatok eredményeiből építkezik - mondja Monostori. A népi kultúra olyan ősi értékeket hordoz, amelyek egészen másként jellemzik a népiséget, mint azt a felületes ítészek bölcselme képzelné. (Mikor a legősibb rétegek tárgyi emlékeit a régészek nem tudják etnikumhoz kötni, akkor beszélnek kultúráról. Az ősi szellemi értékekkel hasonló a helyzet: ezek egyetemesen megjelennek az összes népi kultúrában. A népiséget támadók gyakorta a nacionalizmus fogalmát vetítik bele ebbe az archaikus, ám máig megőrzött népi művelődési rétegbe.) Nem véletlenül hívja fel Monostori arra a ügyeimet, hogy Csoóri népiség felfogása egybevág a kulturális antropológia számos képviselőjének álláspontjával. Ez azonban nem tudományos világnézet, hanem dinamikus világkép. Ami a tudós számára teória és terepgyakorlat, az az írónak hús-vér valóság: létezés és önazonosság. Az elhíresített Nappali hold kapcsán Monostori a szokásos eljárást alkalmazza: a rágalmakat a tényekkel szembesíti. Utóbbiak, mint rendesen, ismét makacs dolgoknak bizonyulnak. Azonban a Csoóriról írtak talán legnagyobb érdeme, hogy a közíró, a politikai gondolkodó mellett eszünkbe juttatja a költőt. A költő Csoóri sorsa pontosan mutatja a valódi irányt - többekkel ellentétben -, az értelmiségi útját az osztályhatalomtól. A költő hatalma a szavakban van: a véraláfutásos ország metaforájában, a metszőén éles képek elénk vetítésében. A beszéd értelme lassan eltűnik a hangzavarban; ebben az ilyen-olyan ideológiával átitatott fecsegésben már csak egy-egy hiteles hang teremthet csendet, csupán a költő nyelve törhet utat a napi elforgácsolódásban a létezés egésze felé. A hitelesség természetesen a tanulmányírónak is kötelessége - volna. A helyzet azonban nem a legrózsásabb. Laczkó Miklós tanulmányairól szólva, Monostori Imre - a szerző bokros érdemeit messzemenően elismerve - kitér az eszmetörténész irányzatos elfogultságaira. Minden nagyrabecsülése ellenére kénytelen megállapítani, hogy 932
