Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Mórocz Zsolt: Egy nyomozókutya-szerű figura az irodalomtörténetben

Monostori felvillantja Lukács György Németh László-képét. A „megdöbbentően zárt világú, intoleráns, keményen dogmatikus és könyörtelen osztályharcos” kultúrkomisszár megkísérelte szellemileg megsemmisíteni, emberileg tönkretenni a magyar irodalom és gondolkodás legjobbjait. (Nem árt emlékeznünk rá, hogy Németh mellett Márait, Hamvast, Bibét, az Új Hold fiataljait és még sokakat hallgattattak el, üldöztek ki az országból.) Németh László ellen a szokásos agyalágyultságokat hozták fel: faji alapon áll, reakciós, haladásellenes, fasisztoid nézeteket vall. (Később a Lukács-boyok szókészlete korszerűsödött, a liberális kurzus igényeinek megfelelően.) Németh László utópiát jó esetben romantikusnak minősítették, rosszabb esetben a pokolba vezető útnak. Általában bevett gyakorlat mifelénk, hogy a megvalósult rémuralom kiszolgálói megbélyegzik és üldözik a különféle elméletek kidolgozóit - amolyan mi lett volna ha?! alapon -, szemükre vetik „lagymatag” humanizmusukat, bűnükül róják fel teóriáikat, bár azok sohasem lépték át a szellem határát.

A bornírt Lukács az Iszqnyt néma tiltakozásnak nevezte az új magyar demokrácia ellen. (Monostori pontosan idézi, bibliográfiai adatokkal alátámasztva.) Ma már szórakoztató, hogy a komoly elméleti tudásra szert tevő filozófusnak rendszerint valami idiotizmus csúszik ki a száján, ha konkrét esztétikai ügyben állást foglal, ám az ötvenesnek nevezett években ez a legkevésbé sem volt mulatságos. Lukácsnak és elvtársainak az irodalmi razziái hosszú évekre eltüntették a valódi irodalmárokat az intellektuális életből.

Németh László a szellem eszközeivel válaszolt a hatalomnak. Monostori a Husz-dráma keletkezéstörténetéről írt tanulmányában tálja fel a személyes indítékokat.

Saját interpretációi mellett a Németh László-irodalmat is figyelemmel kíséri a szerző. Ismertetést olvashatunk Olasz Sándor, dr. Lakatos István és Vekerdi László idevágó munkáiról.

Németh László mellett Kerényi Károly itthoni fogadtatástörténetével és Csoóri munkásságával foglalkozik bővebben Monostori Imre. A „Kerényi-jelen- ség”, akár a már említettek - Márai, Bibó, Hamvas - modellértékkel bír. Kerényi évtizedekre kiszorult a köztudatból. A Sziget-kört sem fogadta osztatlan lelkesedés, Kerényi teóriáit sem, ám a negyvenes évek elejéig a vita szellemi eszközökkel folyt. Azután Kerényi a szélsőjobb erősödése miatt elhagyja az országot, majd a moszkovita szélsőbal miatt sohasem térhet haza. A politikai háttér mellett nem kevésbé kiábrándító az intellektuális területen bekövetkező torzulás. Erről így ír Monostori: Kerényi Károly magyarországi fogadtatásának történetében a mélypontot a világháború előtt zajló vita jelentette, mert „hiába szólalt fel mellette néhány tanítvány, jóbarát, (...) de immáron a megosztott, polgári progressziónak sem fontos az ő szerepe és jelenléte, magyar- országi működése”. A következő kurzus elvtársi progressziójának pedig még kevésbé. A kerényizmus - idézi az egyik buzgalmárt Monostori - nem esett messze a horogkeresztes gondolatvilágtól. Kerényi természetesen reakciós lett, a demokrácia ellensége - és amennyiben hazajött volna Svájcból, nyilván valutaüzér is.

A szerző szerint Kerényi teljes befogadása még várat magára, bár néhány alapvető műve hozzáférhetővé vált. Ennek ellenére „még korántsem beszél931