Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "Rajongtam a járatlan utakért, érettük volt, hogy a járt utat következetesen elhagytam"

maga elé. Határ Győző egyszerre volt lázadó és ironikus: műveiben kezdettől fogva távolságtartó iróniával, sőt szatirikusán örökítette meg a kort, amelyben élnie adatott, amelyet minden porcikájával elutasított; később pedig filozó- fiailag fólébekerekedve, értelmezte, feltárta feloldhatatlan ellentmondásait. „Gondolkozni annyi, mint elvonatkoztatni az élettől” - vallotta, vallja; s életútja egy fokozatos elvonatkoztatási folyamat: az empíria felszíne alatt egyre mélyebbre ásva tárta fel a törvényszerűt, végül is esszenciális képet adott a század alapvető történelmi - társadalmi - emberi folyamatairól. így vált filozófus-művésszé, avagy művész-filozófussá, aki kettős aspektusból szemléli a valóságot.

Korai alkotásai még bizonyos értelemben cselekményesek, regénybeli al- teregoi maguk is az életforgatag részei; egyszerre több szálat futtat egymással párhuzamosan (szimfonikus kompozíciók). Ő maga „dudolatúrának” nevezi ezt a szerkezet-típust: külön-külön megírt részletek, amelyeket végül az össz- hangzat kívánalmainak megfelelően „összedolgoz”, így a regényvilág gazdag és izgalmas mozaik-hálóból szövődik össze (Eumolposz, Anibel, Pepito és Pepita). Ugyanakkor kezdettől fogva jelen van nála az életesemények értelmezésére irányuló törekvés - ezért adja több művének is a „filozófus-regény” alcímet mint műfajmegjelölést (Csodák országa, Zsuzsika fényképalbum, Heliáne, Bábel tornya). Ezekben a cselekmény mint hógolyó duzzad-terebélye- sedik, az író mintegy „legombolyítja” a történet fonalát, mesélősen, jókat mutatva s mulattatva. Műveinek harmadik csoportja viszont a „növekvő ház” metódusa szerint készül (Taurobolium, Az őrző könyve, Julianosz ifjúsága)-, egy hosszabb-rövidebb elbeszélés új s újabb ismeretanyaggal bővül, előbb kisregénnyé, majd nagyregénnyé duzzad, amelyben a szereplők belvilága és a korrajz egyaránt fontos. Az író mindinkább szemlélődő attitűdöt ölt magára, magasból - „toronycellájából” - veszi szemügyre a Sors (az Emberisten) játékszerévé degradálódott emberi világot, s racionális szellemerővel átvilágítja a velejéig hazug, hatalmi manipulációkra épülő struktúrát.

így a művek - az életkor előrehaladtával - mind mélyebb bölcseleti többlettel telítődnek; a szerző végül eljut az emberparányok iránt teljességgel közönyös Kozmosz titkainak faggatásáig. Úgy véli: a lét rácsai között vergődő s a különféle hatalmi tébolyoknak kiszolgáltatott emberiség nem várhat segítséget sorsproblémáinak megoldásához semmiféle külső transzcendens erőtől. „Magunkra utaltak vagyunk a Mindenségben”, s „levethetetlen gyarlóságunk, hogy jóságossá személyesítjük az Özön Közönyt” (III. 345. o.). így a kései opuszok anyaga már színtiszta absztrakció: a szellem életműködését, szellem és anyag egylényegűségét, egymást átható, egymásba átcsapó természetét kutatja az író. „Mindig a léten való elgondolkodás volt a kiindulópontom: on- tológusnak születtem, a lételmélet, a lehetséges lételméletek kristálytani alakzatai: ez gondolkodásom korund-magva, a legkeményebb, a legreménytelenebb és legkilátástalanabb disciplina” (I. 17. o.).

Mindebből következően a Határ-életmű belső íve nem lineárisan rajzolódik ki, hanem koncentrikus körökben bővülve-tágulva spirálisan felfelé tör: mindvégig ugyanazon „mestergondolatok” köré szövődvén, az egésznek mintegy „koronáriuma” a kései bölcseleti remekek. Az egész építmény a Világmindenséget szimbolizáló pókháló szerves belső felépítéséhez, elrendezettségéhez fogható.

892