Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "Rajongtam a járatlan utakért, érettük volt, hogy a járt utat következetesen elhagytam"

Határ Győző valójában kora-ifjúságától fogva a teljes „lét-problematikát” tartja szem előtt, s ez a látásmód „növeszti ki” magából az egyes műveket. Ezért tartozik ő a „készen születettek” közé, amint azt Szöllősy Klára már 1957-es kritikájában felismerte (Nekrológ - in: Függelék III. 425^430. o.). Ebből fakad a világhoz való racionális viszonyulása, ami ironikus anyagkezelési módjában, stílusának humoros (s nem tragikus!) hangosságában is megnyilvánul. O maga büszkén vállalja „megrögzött nacionalizmusát”: „ha odacsapnak a ’levitézlett’ felvilágosodás legeslegutolsó, elkésett hullámához, hát nem sértődöm meg érte” (III. 394. o.). Bölcselői objektivitásával az olvasónak is lehetőséget és módot kínál arra, hogy saját életproblémáin kívül- és felülkerekedve, tisztábban lásson, s értelmezni tudja helyzetét a világban. Ugyanakkor érdekfeszítően szellemes és izgalmas művilágot teremt, opuszait így nem annyira bölcseleti, mint inkább művészi alkotásként éljük át. Ez ad neki különös rangot a magyar irodalmon belül: olyan művész ő, aki művei tárgyává, anyagává az élet szellemi tartalmait teszi, az empirikus síkot „magasabb szempontból”, ontológiai összefüggéseiben láttatja. A kortárs világirodalomban nem ismeretlen az effajta alkotásmód: T. S. Eliot, E. Pound, J. L. Borges s mások hasonlóképpen filozófiailag értelmezik korukat, korunkat - a XX. századi emberiség-történetet. A magyar irodalomban talán Madách, Komjáthy Jenő, Füst Milán jártak ezen az úton, a jelenkori költészetben Weöres Sándornál láthatjuk ezt a fajta valóság-értelmezést; de prózaíróink merőben másként viszonyultak, viszonyulnak a tapasztalati világhoz, sokkal inkább az empíriából építkeznek. Ha későbbi korok olvasója kíváncsi lesz a XX. század emberi „altalajára”, a társadalmi szerveződés belső mechanizmusaira, nem kerülheti meg Határ Győző műveit.

A filozofikus hangoltsággal nyilván összefügg, hogy a műfajokban páratlanul gazdag Határ-életmű legmélyebb s legrejtettebb rétege az erős zeneiség, amelynek áradó lebegése az ontológiai életsík hangsúlyosságát emeli ki (a zene műnemek „királynője” Kant, Schopenhauer, Nietzsche szerint!). Lírájára ugyanaz a szellemi attitűd jellemző, mint epikájára: nem merül alá az esetlegességekben, nem olvad fel az értelmeiben. Ellenkezőleg: szinte „tárgyia- sítja” az élet alapvető ellentmondásai között vergődő ember benső világát, az ÉN-szindróma élettani összetevőiig hatolva „élveboncolja” (és felszínre hozza) a mélytudatban rejlő „közös emberi” élményeket - mozgásba hozva a legősibb arche-rétegeket. Drámái is ontológiai fogantatásúak: túl a társadalom abszurd szituációin, az élet általános abszurditásának bizarr és meghökkentő ki- vetülései. Mind tematikájukban, mint reflexivitásukban a kortárs angol, francia dráma elsőrangú vonulatához mérhetők - a Végzet szeszélyes játékának kiszolgáltatott emberi élet feloldhatatlan ellentmondásait világítják át, sejtetvén, hogy a véletlenekben realizálódó „sorsszerűség” mégis valamifajta rejtett logika alapján érvényesül. Természetesen az „élettitkok” is valamiképp racionálisan értelmezhetők.

Az ÉLETÚT triptichon-szerű felépítésében világosan elkülönül az író három életkorszaka a szellemi tapasztalatszerzés szintjeit, fokozatait illetően. Az I. kötetben (Oly jó követni emberélet!) a gyermek- és ifjúkor, a világgal való ismerkedés és a benső kibontakozás folyamata tárul fel, amely a felnőtté ér893