Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Koppány Zsolt: Az elkésett halott

ten. A kocsi jön, ahogy csak bír. Türelem. Begyújtják a kandelábereket. Belebámulunk a lángba. Hátha fólmelegít. Ordít a hideg.

Ibóka tizenegy évvel élte túl apát. Először nem volt semmi baj. Nagyon egyedül volt, hiába laktam én önálló bejárattal, saját villanyórával a hatszor ötös szobában. Össze nem jártunk soha. Csókolom, hogy tetszik lenni, ő meg: na, mi újság a gyárban? Főnök vagy már? Vagy ezt az alkalmat is elszalasztod? Mikor nősülsz! Trónörökös lesz-e? Ennyiből állt a kapcsolatunk. Úgy elsuhant az a több mint egy évtized, hogy a menyét nem fut úgy az éjszakában.

Háromnegyed kettő volt már. A toporgás megszűnik. A gyásznép gyérülni kezd... Aki maradt, egykedvűen bámul maga elé. A kövér szürkeruhás meg szaladgál össze-vissza, telefonál olykor, de semmi. A halott sehogyan sem akar megérkezni.

1989-et írtunk, amikor egybekeltem egy volt bártáncosnővel, aki idősebb volt nálam öt évvel, de olyan csinos volt, hogy megfordultak utána az utcán. De hiába minden. A vére vitte. Megcsalt, otthagyott. Aztán visszajött. És megint elment. Ibóka mintha megsajnált volna.- Azért egy nő attól nő, hogy van melle. Nem gondolod?- Neki is van.- Pattanások. Ugyan már.

És egy váratlan mozdulattal kigombolta ingét. Nem volt rajta melltartó. Hatvannégy éves volt, de úgy álltak a mellei, mint a húszévesé. Nem bírtam a szemem levenni róla. A hasa azonban. Visszataszító. Műtéti hegek sorban. Epe. Meg a kirámolt petefészek. Nagyot nyeltem. Ibóka begombolkozott. - Kérsz kávét? - Bólintottam. Utánamentem a konyhába. Vájdlingban mosogatott, nem folyóvíz alatt. És ultraporral. Nem öblített. A züllés nyomai nyilvánvalóvá váltak. Mint a tyúk, amikor elveszti társát. Gubbasztott. Még ha nem is bírták egymást. De társ volt. Éreztem a kávéban az ultra ízét. De azért megköszöntem.

Másnap apa fényképeit rendezgettem. Ibóka lépett a szobámba. Fekete-fehér képet mutatott. - Na, ez volt az Elza néni. Akit mindig emlegettél. Hogy láttad őt apáddal. Ahogy tolta a biciklijét. Hogy mért nem őt vette feleségül.

A fotón feketemárvány sír. Cirkalmas betűk, „nagyiccéi és vadai Rad- ványi Elza”. S dátum, se mennyit élt, mikor született és mikor temették. - Elza néni? Dehát ki volt Elza néni?-Hát... szóval... ő volt. Igen. Ő volt az anyád. Az édesanyád. Legalábbis apád szerint. Tudod mennyi nője volt. Szóval nem vagy te proligyerek. Dupla előneves nemes volt az anyád.- Az anyám? De apa azt mondta, meghalt!- Hát nem halt meg? Ott a sírja!- Maga látta a sírt?- Apád mutatta. Odabökött, hogy itt fekszik Elza. De meg nem mondom neked, hol van ez a sír. Nem emlékszem. Húsz éve is annak. Meg aztán nem volt jó asszony. Azt írta apádnak, szüljön magának gyereket az Ibóka. Hogy legyen kistestvéred. Mert ő ugyan nem szül még egyszer. Állítólag a vállad megnyomta a szülőcsatomát. Soha sem heverte ki.- És milyen volt?

864