Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - SZEMELVÉNYEK A MAI BOLGÁR IRODALOMBÓL - Beszédes Attila: Újvidéki napló II.

Arra ugyanis nincs mentség, hogy az idei tanévet úgy kellett befejezni, hogy az elsős tanulók pl. a háború kezdetéig nem vették át az ábécé minden betűjét, vagy hogy a harmadikosoknak csak három matematikai alapműveletet sike­rült elsajátítani az iskolaévben: az összeadást, a kivonást és a szorzást, míg az osztás (ezúttal) kimaradt. A KILENCEDIK HÉT ESEMÉNYEI Újvidék, 1999. 05. 20. A HÁBORÚ 58. NAPJA Fájt a szívem, hogy haza kellett jönnünk. És be kell vallanom, féltem is, nem is kicsit. De mit lehet tenni, ha egyszer muszáj... Újra a pakolás. A 10 napból, amit ott töltöttünk, legalább három azzal mú­lott el, hogy az ismerősöknek, rokonoknak vásároltunk a városban különféle hiánycikkeket: gyógyszert, gyomirtót, élelmiszert, mosóport... Többek között ezért is haza kellett jönnünk, nem hagyhattuk őket cserben, nagyon szüksé­gük volt az említett dolgokra. De mit szabad áthozni a határon? Miből mennyit? Nehogy az legyen, hogy megvettük drága pénzen, aztán elveszik tőlünk, ami kétszeres kár lenne! Ott volt a szobában a 20 literes benzines kanna, meg sok-sok minden, aztán szinte az utolsó pillanatban ránk telefonált a testvérem, hogy vigyázzunk mit csinálunk, mert a munkatársa aznap járt a határon, és úgy kiforgatták, mintha közveszélyes bűnöző lenne. Nem is vitt semmit, csak valamelyik roko­náért ment át, de ha lett volna valamilyen áruja, bizonyára semmilye se ma­radt volna. És elmesélt még egy igaz történetet a másik munkatársa (vaj­dasági magyar!) nagynénjéről, aki állítólag a napokban csupán egy rúd sza­lámit és egy perecet szeretett volna áthozni a határon, a magyar határőr pedig elvette tőle a szalámit, a perecet pedig eldobta a szemétbe, és a következőt mondta a meglehetősen idős asszonynak:- Ti ott Jugóban ne akarjatok zabálni! Háborúban vagytok! Megijedtünk tehát és csak egy részét hoztuk át annak, amit szándékoz­tunk. Viszont a határon, egyik oldalon se, egyáltalán nem bántottak bennün­ket, sőt, nagyon kedvesek voltak hozzánk. Nem tudhattuk előre. Itthon pedig legfőképp mivel találkoztam? Unalommal, csömörrel, pénzte­lenséggel, idegességgel... Tüntetések, hangos viták, általános megmozdulások most már nemigen vannak, az emberek megunták a tétlenséget, a bizonytalanságot, meg minden mást. A fiatalok szeretnének szórakozni, de nincá miből, nincs hol, mert este minden szórakozóhely be van zárva, koromsötétek a£ utcák, ráadásul tévét se lehet nézni, természetbe se lehet kimenni... Aháborús adóra most már elmegy minden jövedelem fele, így a nyugdíjasok pl. havonta csak a nyugdíjuk felének felét kapják meg, azon nyugdíjuknak, amely a háború előtt se volt elegendő az élethez. Az embereknek egyszerűen nincsen pénzük, és már luxusnak számítanak olyan cikkek is mint pl. a mosópor. Édesanyám pl. mikor meglátta a mosóport, amit hoztam Magyarországról büszkén mondta:-Á,... nem kell ez már nekem! Tudod, rájöttem, hogy az esővízzel éppolyan 841

Next

/
Thumbnails
Contents