Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - SZEMELVÉNYEK A MAI BOLGÁR IRODALOMBÓL - Beszédes Attila: Újvidéki napló II.
Arra ugyanis nincs mentség, hogy az idei tanévet úgy kellett befejezni, hogy az elsős tanulók pl. a háború kezdetéig nem vették át az ábécé minden betűjét, vagy hogy a harmadikosoknak csak három matematikai alapműveletet sikerült elsajátítani az iskolaévben: az összeadást, a kivonást és a szorzást, míg az osztás (ezúttal) kimaradt. A KILENCEDIK HÉT ESEMÉNYEI Újvidék, 1999. 05. 20. A HÁBORÚ 58. NAPJA Fájt a szívem, hogy haza kellett jönnünk. És be kell vallanom, féltem is, nem is kicsit. De mit lehet tenni, ha egyszer muszáj... Újra a pakolás. A 10 napból, amit ott töltöttünk, legalább három azzal múlott el, hogy az ismerősöknek, rokonoknak vásároltunk a városban különféle hiánycikkeket: gyógyszert, gyomirtót, élelmiszert, mosóport... Többek között ezért is haza kellett jönnünk, nem hagyhattuk őket cserben, nagyon szükségük volt az említett dolgokra. De mit szabad áthozni a határon? Miből mennyit? Nehogy az legyen, hogy megvettük drága pénzen, aztán elveszik tőlünk, ami kétszeres kár lenne! Ott volt a szobában a 20 literes benzines kanna, meg sok-sok minden, aztán szinte az utolsó pillanatban ránk telefonált a testvérem, hogy vigyázzunk mit csinálunk, mert a munkatársa aznap járt a határon, és úgy kiforgatták, mintha közveszélyes bűnöző lenne. Nem is vitt semmit, csak valamelyik rokonáért ment át, de ha lett volna valamilyen áruja, bizonyára semmilye se maradt volna. És elmesélt még egy igaz történetet a másik munkatársa (vajdasági magyar!) nagynénjéről, aki állítólag a napokban csupán egy rúd szalámit és egy perecet szeretett volna áthozni a határon, a magyar határőr pedig elvette tőle a szalámit, a perecet pedig eldobta a szemétbe, és a következőt mondta a meglehetősen idős asszonynak:- Ti ott Jugóban ne akarjatok zabálni! Háborúban vagytok! Megijedtünk tehát és csak egy részét hoztuk át annak, amit szándékoztunk. Viszont a határon, egyik oldalon se, egyáltalán nem bántottak bennünket, sőt, nagyon kedvesek voltak hozzánk. Nem tudhattuk előre. Itthon pedig legfőképp mivel találkoztam? Unalommal, csömörrel, pénztelenséggel, idegességgel... Tüntetések, hangos viták, általános megmozdulások most már nemigen vannak, az emberek megunták a tétlenséget, a bizonytalanságot, meg minden mást. A fiatalok szeretnének szórakozni, de nincá miből, nincs hol, mert este minden szórakozóhely be van zárva, koromsötétek a£ utcák, ráadásul tévét se lehet nézni, természetbe se lehet kimenni... Aháborús adóra most már elmegy minden jövedelem fele, így a nyugdíjasok pl. havonta csak a nyugdíjuk felének felét kapják meg, azon nyugdíjuknak, amely a háború előtt se volt elegendő az élethez. Az embereknek egyszerűen nincsen pénzük, és már luxusnak számítanak olyan cikkek is mint pl. a mosópor. Édesanyám pl. mikor meglátta a mosóport, amit hoztam Magyarországról büszkén mondta:-Á,... nem kell ez már nekem! Tudod, rájöttem, hogy az esővízzel éppolyan 841
