Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - SZEMELVÉNYEK A MAI BOLGÁR IRODALOMBÓL - Beszédes Attila: Újvidéki napló II.
elobb-utóbb vagy haza kell jönnünk, vagy bankrotálunk, vagy éhen halunk. Igen abszurdnak tűnik a következő megállapítás, de most előbb halhattunk volna meg éhen Magyarországon, mint a háborús Jugóban, ahol annyira lement pl. a hús ára, hogy egy egész 100 kg-os disznót meg lehet venni 50 DM- ért, a kenyér és minden más élelmiszer ára szintén az egyharmadába, sőt egyötödébe kerül, mint Magyarországon. Természetesen a mi sorsunkat össze se lehetett hasonlítani egy albán menekült család sorsával, viszont abban a pillanatban mi is kilátástalannak láttuk a helyzetünket teljes egészében, annál is inkább, mert én egy mozgássérült ember vagyok, aki nem kubikolhat a határban, viszont a telet se várhatja be egy háborús országban, ahol fűtésre semmi esély sincsen... Aztán a remény az alagút végén mégis megvillant egy kicsit. Segítségünkre siettek. Sokan. Aztán egy kis szerencsénk is volt. Először egy használt, öreg vaságyat sikerült beszerezni az egyik magyar- országi ismerőstől, majd a szivacsot bele egy másiktól. A megoldás nem volt ugyan tökéletes, mert a szivacs valójában csak háromnegyed szivacs volt, de mi találékonyak voltunk, és a hiányzó részt úgy pótoltuk, hogy egy műanyag zacskót teleraktunk a ruháinkkal. Ez épp elegendő volt a lábunknak, az első két naphoz viszonyítva viszont tiszta mennyország volt, hiszen addig úgy aludtunk, hogy este a csajom kifordított a tolószékből, lent aludtunk a szőnyegen, a földön, aztán reggel bevártuk az öcsémet, aki fel kellett, hogy emeljen a tolókocsiba, mert én egyedül, de a női segítséggel sem tudtam felkelni a földről. Aztán a kaja gondja is megoldódott valahogy, kaptunk ugyanis egy segély- csomagot, amelyben voltak konzervek, pástétomok... Majd egy idő után szintén egy magyarországi ismerőstől egy kis használt hűtőt is kaptunk kölcsön, ahol ezt tárolhattuk. De a főnyeremény csak ezen túl következett be, mert felkeresett bennünket egy gazdag szerbiai mozgássérült, egy németországi nyugdíjas, akinek sikerült kiadni a lakásunk egyik szobáját. Szegény feje Hamburgból hazajövet ott ragadt Szegeden egyedül az egyik hotelban, nem mert hazamenni a bombázások miatt, a magyar nyelvet nem ismeri... Bennünket meg megmentett a nyomortól. Be kell ismerni, Magyarországon az emberek általánosan nagyon kedvesek voltak hozzánk. És ezért természetesen végtelenül hálásak vagyunk nekik. Láttuk, hogy gyakran megbámulják az autónkon a Jugo rendszámot, többször előfordult az is pl., hogy elmentünk az üzletbe vásárolni, ahol a középzárt e betűnk kiejtéséből az elárusító megállapította, hogy vajdasági magyarok vagyunk, de egyetlenegy kellemetlen reakciót se észleltünk.- Maguknál most nagyon rossz, ugye? - volt leggyakrabban a válasz. Aztán ahogy lassan múlt az idő a szerelmem úgy döntött, hogy mégis hazamegy befejezni az iskolában a munkát, amit elkezdett. Iskola-pszichológus létére ugyanis mielőtt kitört volna a háború, elkezdte felmérni az első osztályba induló óvodások képességeit, hogy beiratkozhassanak a (nem működő) iskolába, és most szörnyen bántotta volna a lelkiismeret, ha nem fejezte volna be a munkát. Mert éppúgy, ahogy a jugó paraszt ember már régen nem a nyereségért műveli a földet, hanem azért, mert a földet nem szabad elhanyagolni, úgy a tanár se nézheti ölbe tett kézzel, hogy a diákjai csak úgy butuljanak. 840
