Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - SZEMELVÉNYEK A MAI BOLGÁR IRODALOMBÓL - Beszédes Attila: Újvidéki napló II.
ban, tegnap már hajnalban 2 órakor felébredtem. Mit csináltam? Írtam a naplót. Én így nyugtatom magam.) Egyesek viszont egyenesen örülnek a munkájuknak, még ha nem is keresnek szinte semmit. Ezek közé tartoznak elsősorban azok, akiknek nem rombolták le a gyárukat. De azok is szeretik a munkájukat, akik a hadsereg szempontjából hasznos, nélkülözhetetlen munkát végeznek, így abban reménykednek, hogy nem viszik el a háborúba. A legtöbb magánvállalkozó már persze régen elbocsátotta a munkásait, hiszen háború van, nemcsak luxuscikkre, sok minden másra sincsen szükségünk! Újvidék, 1999. 04. 29. A HÁBORÚ 37. NAPJA Tegnap volt nálam látogatóban két barátom, két szép, kövér magyar gyerek, - jó fogás a katonarendőröknek. A M. barátom foglalkozása szerint színész, a szabadkai Népszínházban. Amikor azt kérdeztem, mivel tölti a napjait, azt válaszolta, hogy sokat olvas, sörözik és annyira kibírhatatlan, ingerült, hogy szinte elviselhetetlen a környezete számára. El is hagyta a nője, reméljük csak ideiglenesen, mert állandóan valamin vitatkoztak. A másfél hónap alatt mindössze egy előadást játszottak, azt is meglehetősen furcsa körülmények között. Délután ötre volt kihirdetve az előadás kezdetének az időpontja, aztán fél négy körül megszólaltak a szirénák. Mivel az idő alatt, amíg légiriadó van, nem szabad előadást játszani, a színészek kétnapos gyakorlás után csüggedten elvonultak a kocsmába egy kicsit enyhíteni fájdalmukon. El is kezdték szépen inni egymás után a söröket, aztán tíz perccel öt előtt újra megszólaltak a szirénák, azaz lefújták a légiriadót. A félrészeg színészek rémülten néztek ki az ablakon, és ott azt látták, hogy legalább 100 ember várakozik a színház bejáratában. Eljátszották valahogy az előadást, és azt mondja, szinte nem is lehetett látni, milyen állapotban voltak a színészek. Aztán, miután én elmeséltem az esetemet a rendőrökkel, elmesélték ők is az övéket. A múlt hét egyik délutánján elmentek egyet sétálni, a környékben az egyik Duna-menti félszigetre. Az egyik út le volt zárva, viszont ők a másikon mentek. Egy idő után leállította őket két katona, és nagyon előzékenyen beszélve, leellenőrizték az adataikat.- De minek ez maguknak? Hiszen mi nem csináltunk semmit! - mondták, bár meglehetősen féltek, mert négy magyar fiút látni egy helyen, akik mind katonakötelesek, valójában igen gyanúsnak is tűnhet.- Hát azért, hogy amennyiben itt a napokban történik valami, akkor tudjunk kit keresni! - mondták ők nyíltan. És mi történt aznap éjszaka? Lebombázták azt a hidat, amely az említett félszigettől csupán néhány száz méterre van. Hát ne mondjam, hogy be voltak ijedve. Két éjszakát nem aludtak. Egyébként nekünk van lent a Dunán egy kis csónakunk, és épp azt beszéltük, hogy mi átjárhatnánk a másik oldalra. Viszont azt mondják, hogy ez is be van tiltva, mert azt gondolnák, hogy csempészek vagyunk. 829
