Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - SZEMELVÉNYEK A MAI BOLGÁR IRODALOMBÓL - Juhász Péter: Triptichon

nia groteszk helyzete humoros oldalának meglátására késztette. Mindent a maga anekdotás kedélyvilágán keresztül nézett, s az egyszerű és jelentéktelen személyeket kitűnő bolgár jellemekké formálta.

Ha a mindennapi megaláztatást megaláztatásként éli át, belepusztul. A humor tette elviselhetővé számára a csinovnyikok packázásait, a kiátkozok gőgjét, az eszmék lovagjainak pöffeszkedését.

Kacagott, amikor a szívnek meg kellett hasadnia, és meghasadt a szíve, amikor kacagni kell a rendszerváltás kapitális blöff]én és a mi kelet-európai klepto gráciánkon.

1998 szilveszterén még a halállal is áldomást ittunk. Kiskőrösön, miután a Petőfi szülőháza előtti szoborparkban lelepleztük Atanasz Dalcsev szobrát, így mutattam be az irodalmi kávéház közönségének: „Kedves Petar, ezt a szobrot te legalább annyira megérdemelted, mint Atanasz bátyánk, hiszen te egy önálló kötetet fordítottál Petőfitől, de hát haltál volna meg időben. Ha Nino Nikolov megtudta volna, hogy Petőfi legjobb elhunyt fordítóinak Kiskőrösön szobrot emelnek, meghal, csakhogy ő kerüljön Vazov mellé. Ne keseredj azonban el. A Magyar Könyv Alapítvány megszavazott 500 000 forintot Hét és fél évszázad magyar költészete című tervezett antológiánkra. Ha megcsináljuk, minden városban szobrot emelünk neked. Hiszen nincs olyan város, ahol ne született volna legalább egy nagy magyar költő. Népünk bizonyára nehezen venné be, hogy minden magyar városban bolgár költő szobra álljon. Azt viszont már megszokta, hogy idegen elnyomóinknak szobrot állítunk. Egy évtizeddel ezelőtt több Lenin- és Sztálin-szobor volt hazánkban, mint Kossuth vagy Petőfi. Sőt Szigetváron már Szulejman szultánnak is szobrot emeltek. A megoldás egyszerű: elválasztva, tagoltan írom majd a szobor alá a nevedet, Ali Piev. Szegény agyamosott népünk így már elfogadja. Szentül hiszi majd, hogy a fél évszázad alatt belénk sulykolt internacionalizmus szellemében a török hódoltság tiszteletére emeltük valamennyit. S ennyi Ali-szoborral talán már a törökök is beérik, nem kérik majd, hogy janicsárjaiknak is emeljünk szobrot, mint Vorosilov marsall kérte - méghogy kérte, parancsolta 1945-ben. Meglátta a Városliget szélén Kisfaludi Stróbl Zsigmond íjász-szobrát. Megkérdezte, él-e még a szobrász. El, mondták neki. Vezessenek el a műterembe. Ott megtetszett neki egy szobor. A sors iróniája, hogy választása pont arra esett, amelyiket a mester Horthy Miklós keleti fronton hősi halált halt fia síremlékének szánt. Vorosilov marsall mint Budapest városparancsnoka rögtön kiadta az utasítást, hogy a magyar nép a szovjet hadsereg iránt érzett örök hálája jeléül ezt a szobrot állítsa fel a Gellérthegyen.

Úgy látszik a történelemnek is vannak freudi tévedései. Fél évszázadon át síremlék volt a Szabadság-szobrunk.

Drága Petar, nem búcsúzom, jövök én is hamarosan, mit számít az a húszharminc év, ami nekem még hátra van. Odafent is ugratjuk majd egymást, és elszeretjük egymás elől az angyalokat. Hogy az angyaloknak nincs nemük? Számít is az! Hiszen manapság már idelent is csak a »másságot« illik tisztelni.”

793