Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Valuch Tibor: Az életpálya tragikuma

különböző felfogásainak értelmezési kísérletét beiktatni a munkába, hiszen a szerző által mindvégig középpontba állított „ember és szerep”-viszonyhoz nem tartozik szorosan hozzá.

A folyamatosan változó körülmények között a kommunista párt vezetőségének tagjává választották, de Losonczy - Donáth Ferenccel együtt- lemondott erről, mert nem értett egyet a hivatalos állásponttal, ami az eseményeket „fasiszta, reakciós elemek támadásának” minősítette. A kibontakozás, a békés és minél kevesebb áldozatot követelő politikai megoldás lehetőségeit keresve szorgalmazta, hogy a politikai vezetés - Nagy Imrével az élen - ismerje el a megmozdulások jogosságát. Donáth Ferenccel közösen képviselt álláspontjukat október 28-án fogadta el a kommunista politikai vezetés, megteremtve ezzel a konszolidáció lehetőségét. Október 31-től államminiszterként próbálta segíteni ezt a folyamatot, aminek a második szovjet intervenció vetett véget november 4-én. Losonczy is a jugoszláv követségen talált menedéket, ahonnan alig három hét múlva a romániai Snagovba hurcolták. 1957. április 11-én itt tartóztatta le a magyar politikai rendőrség, majd rövidesen Magyarországra szállították. A börtönviszonyok hatására börtönpszichózisa fokozatosan kiújult. Bár az együttműködést nem tagadta meg az eljárás során, nem volt kétséges számára, hogy konstrukciós per folyik ellene, aminek kimenetele meglehetősen egyértelműnek tűnt. 1956-os szereplését, az események forradalomként való megítélését, szocialista és demokratikus meggyőződését azonban sohasem tagadta meg. Kövér György elemzései részletes és igen pontos képet adnak az eljárás folyamatáról, a politikai rendőrség tevékenységéről, arról, hogy a szigorú tervszerűség jegyében miként tettek meg mindent az előzetesen meghatározott eljárási célok megvalósításáért. Nem riadva vissza attól sem, hogy kihasználják egy szellemileg és fizikailag egyaránt megrendült ember védtelenségét.

1957 őszén Losonczy Géza állapota rosszabbodott, tüdőbetegsége kiújult, zavartsága fokozódott, megtagadta az étkezést, amiért elrendelték kényszertáplálását. Orvosi kezelés helyett azonban zárka-ügynököt rendeltek mellé, nehogy kárt tegyen magában. Majd pedig - 1957 decemberében - cinikus módon hagyták meghalni, ha már elítélni nem tudták. Halálát titokban tartották s a hírt csak a Nagy Imre-per ítélethirdetésekor hozták nyilvánosságra. Losonczy Géza utolsó napjainak Kövér György által rekonstruált, a gyilkosságról és a betegségről szóló verziókat párhuzamosan elemző krónikája döbbenetes és leleplező erejű olvasmány. Rámutat arra, hogy a kommunista rendszer nemcsak élő, hanem halott ellenfeleitől is tartott, és amíg tehette, megfosztotta őket attól, hogy hozzátartozóik megadják számukra a végtisztességet.

Losonczy Géza élete során - az adott körülmények között - a lehetetlent kísértette meg. Először a szovjet mintájú kommunizmus elkötelezett híveként lett részese az „új világ” megteremtésének, majd amikor a mindennapi életben kiderült ennek emberellenessége, gyökeres átalakításért szállt síkra. Élete, amint ezt Kövér György igen alapos és sokrétű monográfiája elénk tálja, a XX. századi baloldali magyar értelmiség pályafutásának egyik lehetséges és tragikus véget érő modelljeként értelmezhető.

Kövér György: Losonczy Géza (1917-1957)

(Bp. 1956-os Intézet, 1998. 405 oldal)

83