Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Márfai Molnár László: A kórház mint allegória

írás gesztusában viszont a szöveg indentitásképző alakzatai kerülnek előtérbe, s vele együtt annak belátása, hogy mindez a szenvedés és önnön végességünk megtapasztalása által lehetséges. A Másik feltárásának reménye így az önfeltárás esélyét is magával hozza: „így kezdtem bele L. történetének írásába. Eszeló's vállalkozásom persze eltitkoltam eló'tte, amire egyetlen mentségem lehet: mániásán bíztam a csodában, abban, hogy mire feljegyzéseim végére érek, nemcsak démonom hátrál ki belőlem, hanem története kitalálásával az ő vétségére is igazolást találok.” (119. old.)

Mindez annak függvénye, mennyiben sikerül az ironikus felülírtságot leépíteni, illetve felfüggeszteni. Ennek eldöntése viszont a befogadás, az (újra)olvasás eseményében történik meg, amely így kívül kell, hogy kerüljön magán a regény szövegén, rábízva azt az L.-lel és a mindenkori befogadóval folytatott dialógusra.

A recenzens olvasata nyomán eddig egy affirmativ kritika állt elő, mivel ezt a regényszöveget úgy véljük, ilyen módon megközelíteni és vázlatosan értékelni talán célravezetőbb lehet. A műnek ez a jelzett szoros összeszövöttsége az értelmezés különböző szintjein azt sejtetné, hogy poéti- kailag jelentős alkotás született. Hogy mégsem mondható ki nyugodt lélekkel, annak oka az alkalmanként előforduló, és a regényből magából semmiképp nem következő nyelvi eldolgozatlanság. Hogy a regényszöveg közrebocsájtása után nagymértékben függetlenedik szerzőjétől és annak eredeti szándékaitól, azt jól mutatja Az élősködő szövegének ez a fajta, nevezzük így, alkalmankénti nyelvi devianciája. Az egyik ilyen a szem páros testrész magyar nyelvhasználattal ellentétes, következetes többes számú emlegetése, együtt akár az egyeztetés hiányával: „Levette napszemüvegét. L. feltételezése talált, szemei egészen sötétkék (sic!) voltak, bár az is lehet, hogy a tágra nyílt pupilla fekete tömbje árnyékolta be a recehártyát.” (170. old.) De előfordul pleonazmus is: „Ugyanakkor figyelmeztetett, az olyan kifejezésekkel, mint ’nyílt tekintetű’, ’sanda pillantásé’, ’jellegtelen arckifejezésű’ szókapcsolatokkal még csak ne is próbálkozzak.” (45. old.) Vagy: ,A férfi mintha valami hirdetési reklám kivágásából pottyant volna oda.” (148. old.)

így egymás mellé helyezve őket, meglehetősen soknak tűnhetnek, pedig közel háromszáz, sűrűn telenyomtatott oldalon alig van több belőlük, feltéve, ha nem tévedtek szemeink. A deviancia másik típusát indikátornak is nevezhetnénk, hiszen megmutatja, mi az, amit már nem visel el ez az egyébként teherbírónak látszó és kifejezőerőről tanúskodó nyelv. Ismételjük, ebben az esetben is csak két vagy három ilyen szöveghely van véleményünk szerint, de ezek tanulságosak: „Az étteremben meghatározhatatlan puhaság uralkodott, mintha frissen lőtt ragadozók prémjével párnázták volna ki a helyiséget.” (145. old.) Illetve: „Azt láttam, hogy ezt a lányt teste olyan védtelenné teszi, mint a nyugdíjas hóhért a sürgős kivégzés, amelyet kollégája szabadsága miatt neki kell végrehajtania.” (99. old.)

Mondhatnánk, zavarbaejtőek ezek a szövegrészek, hiszen egyszerűen szólva, nem lehet őket hová tenni. Akár volt mögöttük szándék, akár nem, benne vannak a szövegben, részei ők is annak a dialógusnak, aminek, remélhetjük, minél több résztvevője lesz a későbbiekben, és amit ez a regény feltétlenül megérdemel.

{Kalligram, Pozsony, 1997. 296. p.)

79