Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Márfai Molnár László: A kórház mint allegória

Az első fejezet szűkös tere, a kórház a félelem, a kiszolgáltatottság helyszíne, ahol a főhős először talál magára: „Ebben a bezártságban kezdett oldódni lassan az a félelem, amelyet otthon vagy az iskolában sohasem tudtam volna legyőzni magamban. Mintha egyedül ebben a külvilágtól leválasztott, négy fal közé szorított térben kaptam volna levegőt. Azt lélegeztem be, amit szobatársaim beteg teste, ijedt tekintete kibocsátott, és ez olyan felszabadító volt, akár a börtönlakónak a váratlanul engedélyezett kétnapos szabadság. Ebben a mindenki számára sivár és szomorú környezetben találtam meg kérdéses önazonosságom.” (13. old.) Majd ’férfivé válik’ és ’kiléphet az életbe’:

,(Ezentúl nem az idegosztályok társalgóiban, kórtermeiben fogok magamnak örömet lopni - határoztam el - hanem a lányoktól. Nemcsak a biztonság érzését, a szabadság élményét köszönhettem immár a kórházaknak, hanem felnőtté válásomat is.” (34. old.)

A kórház azonban nem szimbolikus, hanem allegória, valamiféle modernség utáni változatban, amelynek ezért időbeli irányultsága is megfordul, nem a múlt ad neki jelentést, hanem a regényalak jövője és a történések személyes olvasata: „Persze hogyan is érthettem volna meg tizenhat évesen, hogy az erő, amely engem már gyermekkoromban a kórházakba csalogatott, egész életemben kísérőm lesz. Evek kellettek hozzá, míg rájöttem: az igazi beavatást a kórházi miliő és nem az a vad ölelkezés végezte el, elvégre ez utóbbi csupán megpecsételte, felszentelte ezt a helyet.” (34-35. old.)

Allegória tehát a kórház, hiszen jelentése (jövő)időbe 1 iségében alakul ki és a rögzített értelemgarantáló centrum hiánya miatt az értelmező állandó felülmúlásában áll össze képi szerkezete. Emiatt is van, hogy a szomatikusság identitásmegőrző illúziójában önmagát fokozatosan elvesztő főhős beszédje, az én-elbeszélés a kórház mint allegória jelenléte által folyamatosan érvény- telenítődik, ironikusan felülírná válik, aminek egyik lehetséges végpontja a G.-vel való kapcsolat fejezete. Ennek feloldási kísérlete a szintén problematikus azonosságú Másik transzparenciája: ,A magára hagyott, kiszolgáltatott állat kapaszkodott belém, aki arra számított, mindezt pillanatok alatt átlátom, s akkor majd én kívánom leginkább ezt a lelki nászt. És jól számolt. Boldog voltam, mert egy olyan beteg psziché kérezkedett (sic!) hozzám, amelyet eddig csak magamban ismerhettem. Szinte megrészegültem attól a tudattól, hogy újabb sebeket téphetek fel, s amit ezentúl nem kell mások elől rejtegetnem.” (60. old.)

Az ironikus felülírtság érvényessége ezekre a szövegrészekre is kiterjed, hiszen az én-elbeszélő az M.-mel való kapcsolatában a Te számára a Másikká válás lehetőségét veszíti el fokozatosan, miközben jelenléte különféle idősíkokban oldódik fel, melyek között eldönthetetlenül keveredik a képzelt és a valós múltbéli. Időben elcsúszva ugyanez ismétlődik L.-lel való viszonyában is. Az újrajátszódás azonban majd újraolvasást is jelenthet.

Míg az első rész a beszéd rendjében zajlott és az ismétlés zárta le, addig a második és harmadik rész az írásé, előbb a Másik történetének újraírásáé, majd az újraírás történetéé, amelyet az (újra)olvasás zár le. Az első rész fono- centrikussága az alakok magánbeszédének retorikusságában van jelen, amely retorika folyamatosan érvénytelenítődik az ironikus felülírtságban; hiszen a beszélő feloldódik a hangzó beszéd retorikus alakzataiban. Később derül ki, hogy ez a feloldódás egyúttal kitérés a szenvedéssel való szembenézés elől. Az

78