Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Beszédes Attila: Újvidéki napló

ÍROTTKŐ STÚDIÓ

VI

Bőrig ázva, komor képpel ment haza, és sokáig üldögélt görnyedten a szobája közepén. A világ sivár lett s üres, akár egy börtöncella vagy egy barlang. Úgy érezte, mintha becsapták, elárulták és meglopták volna egyszerre. Orvost kellene hívnom, gondolta tétován. Harmadnap holtan lelt rá a házmester.

Fantomvilág

Már kamaszfővel lelkesedett a filozófiáért...

Most is, amint egy rozsdapöttyös cipőkanállal a reggeli tejeskávé maradékát kavargatta, Schopenhauer ezeroldalas, megsárgult remekművébe temetkezett bele. Épp a legérdekesebb résznél tartott, mikor a kakukkosóra füttye jelezte, hogy indulnia kell. Sapka helyett egy keze ügyébe akadó tarka zacskót húzott a fejébe.

„Vagyis a világ nem egyéb, mint puszta ködkép, és minden csak az elmében játszódik le" - nyelt jókorát a metrón, két mázsán felüli, kofaforma asszonyság közt gyömöszölődve. A szellemi izgalomtól, mely a mozgólépcső tetején föltartóztathatatlanul úrrá, lett rajta, úgy érezte, agyveleje átforrósodik.

Kilépve a körút forgatagába, látta meg az őrültet. Roppant fák zúgtak a szélben, tűzött a nap. A furcsa szerzet az árnyékban állt, a sokadalmon kívül, és csak beszélt, beszélt; valaha pártgyűlések középszerű szónoka lehetett.- Legnagyobb rejtély az idő - prófétáit az őrült a körúton. - Mert mitől öregszenek a fák? Mi varázsolja a jelent múlttá?... - Egészen ámokfutó ábrázata volt, és szép tébolyult tekintete. Csokornyakkendőt viselt - meg két bibircsókot az álla hajlatában, olyasformákat, mint a könnycsepp.

A járókelők közönyös képpel baktattak el mellette.- Mitől jön el újra a fényes kikelet? - faggatta az őrült a körút tovasuhanó, kósza árnyait. I Iébe-hóba a vállán gunnyasztó borzas kakadu is fölrikoltott. ,

„Vajon létezik-e ez az ember a valóságban?... - tűnődőt* hősünk szájtátin a csokornyak kendős előtt rostokolva. Aztán meg: „Bölcs vagy bolond. ?

E pillanatban döntött. <3*

Továbbsétált a villamossínek összegabalyodott hálózata felé. Szörnyű bűz fojtogatta, t zajtól hovatovább megsüketült; tudata, lám, szerfölött hiteles benyomásokat gyártott, ám c nem hagyta megtéveszteni magát.

Lecövekelt az egyik sínpáron. Csilingelő villamos közeledett, egyre közeledett. „Ez ií fantomkép - szaladt át zakatoló fején, s nem mozdult. - Csak úgy tűnik föl, hogy a sínéi van, persze ott van, de a sín sincs ott, mert minden az elmém játéka, a villamos is, a té: is, és a megállapítás sem akképp létezik, mintha a valóságban gondolnám, hisz pusztár gondolom, hogy gondolkodom..."

Nagy csattanást hallott, zűrzavar támadt, sikoltozás, futkosás, később egy vakítóan fehér kórteremben tért magához. Fiatal ápolónő hajolt fölébe. „Milyen szép fantomlány" - vélte fellobbanó tudata utolsó erőfeszítésével, majd újra elájult.

Napokig hevert eszméletlenül. Lázálmának képernyőjét nem létező próféták és csilingelő villamosok népesítették be.

... Végleg a fantombirodalom polgára lett.