Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - Márfai Molnár László: A kórház mint allegória
MÁRFAI MOLNÁR LÁSZLÓ A kórház mint allegória BARNÁS FERENC: AZ ÉLŐSKÖDŐ Ha továbbgondoljuk Bahtyin befejezetlen tanulmányát, amely végigtekinti a múlt századig regénytér és regényalak összefüggéseit és történeti módosulásait, arra a következtetésre juthatunk, hogy az elmélet születése utáni regénypoézis mintha a Bahtyin által meg nem írt, de belőle kikövetkeztethető' lehetőségek aktualizálása lenne. Ez nem csupán a paradigma működőképességét jelzi, hanem azt is, hogy mégsem vasszigorú logikával fejlenek ki a regénylehetőségek, hanem (és az eredeti teória sem állított mást) aszerint, ahogyan állandóan újra- és átértelmeződik az énről alkotott tudás. Ezen tudásformák viszont a jelenből folytonosan újraértelmezett hagyomány hatás- története alatt állnak, s ezt a dialógust nem a radikális újításvágy, hanem csak az önmagába záruló monológ szakíthatja meg. Mint ahogy jó esetben igyekszünk a tradícióval folytatott dialógus nyomán formálódó értelmezési horizontban elhelyezni egy kortárs regényt is. Az egymás mellé rendelt terekbe mozgó, pontszerű regényhőstől az érzékletes-kontrétan megformált regénytéren és a benne jelleme fejlődésével kibontakozó, középponti én-mag- gal rendelkező regényhősön át a huszadik századra már úgy tűnik, a világot önnön belső univerzumává tévő személyiség diszkurzusán is túljutottunk. Barnás Ferenc regénye, Az élősködő, a vele folytatott dialógus nyomán számunkra azt az emberi léthelyzetet formálja meg, amikor a személy egysége, és belső világának értelemgarantálta leírhatósága kérdésessé válik. Nyilván ez az újdonságnak semmiképpen nem nevezhető felismerés csupán azt az aktuális jelentéshorizontot rögzíti, amiben a regénnyel párbeszédbe kerülünk. Ahogy a szubsztanciális személyiség folytonos előrehaladása helyett a (nevezzük így:) ’regényhős’ feloldódásának-feloldatlanságának célelvűséget nélkülöző folyamata képezi a regényidőt, úgy a regénytér, a benne lévő mindenkori Másikkal, ijesztő gyorsasággal zsugorodik a maga alig néhány emberöltővel korábban felidézett, szinte befogadhatatlanul gazdag érzékiségéből sivár, nyomasztóan szűk folyosóvá. Ebben a térben az individuális lét végső pontja és alapja, az emberi test a maga materialitásában új értelmet nyer és vele az anyagi-biológiai életfolyamat is. A tradíció megkerülhetetlenségét jelzi, hogy mégis mintha a fejlődésregény lenne meg Barnás művében, de mivel a személyiség célelvű fejlődése hiányzik, itt a folyamatot az önelvesztés és az önmagára találás kísérlete generálja. Mivel a ’regényhős’ egyben az elbeszélő is, azonosságának kérdései egybeesnek az elbeszélői identitás problémáival. 77
