Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Beszédes Attila: Újvidéki napló
Úgyhogy ha azt lebombázzák, akkor még haza se fogok tudni menni ideiglenes óvóhelyemről. És Temerinben lehet még látni más, háborúra utaló jelet is. Pl. az utcákon folyamatosan járó'röznek a rendőrök, általában két tartalékos és egy hivatalos (vagy hogy nevezik már). Katonát is lehet az utcán látni bőven. En az autóbusz-állomáson is láttam néhányat, akik teljes fölszerelésben (automata gépfegyver, pisztoly, tőr...) várták az autóbuszt, aztán amikor megjött úgy, teljes felszerelésben verekedték át magukat a tömegen (mert a leritkított járatok miatt általában nagy a tolongás az autóbuszokban), hogy a fegyvereikkel nyomorították az embereket. Nem szerettem volna ott lenni. De szeretnék még egy pozitív dolgot is említeni, nevezetesen, hogy az Internet azért működik teljes erőből, minden szinten, ahogy csak lehet. A kommunikációnak ezt a formáját már az idősek is teljesen elfogadták. Mindenkinek van legalább egy ismerőse, akinek van Internet hozzáférése, úgyhogy az üzengetések, egyelőre funkcionálnak, természetesen főleg külföld irányába. Nagyon sok, ezzel a témával kapcsolatos, alternatív prezentáció is található a világhálón, és mondjuk én is naponta kb. ötven levelet kapok, legtöbb esetben teljesen ismeretlen emberektől, főleg külföldről, az egész világból. És még valamit. A napokban beszélgettem egy idősebb házaspárral, akiknek a fiuk lent van a koszovói harctéren. Mondhatom, úgy néztek ki, mintha részegek, vagy drog hatása alatt lettek volna. Mint az alvajárók: karikás szemek, kérdezek tőlük valamit, alig értik meg amit kérdeztem, teljesen tönkrementek. Pedig csak egyszerűen nem volt szerencséjük olyan korban és helyen születni és élni, ahol ilyesmiken nem kell izgulni. Hát nekem se volt szerencsém! Vagy talán helyesebb úgy mondani, hogy a Jóisten akarta így. Ki tudja mi célból?! Temerin, 1999. április 9. 1999. 04. 10. A HÁBORÚ 18. NAPJA Ma szintén beszéltem az egyik ismerősömmel, amelyik az újvidéki tévé magyar szerkesztőségében dolgozik, és panaszkodik, hogy mostanában menynyire életveszélyes munkahelye van. A külföldi híradókban már néhány napja emlegetik, hogy végképp lebombázzák a tömegtájékoztató eszközöket, így az újvidéki televíziót is. Mivel az ellenállás legújabb módja az, hogy a dolgozók a saját testükkel védik a gyáraikat, iskoláikat, nekik is megparancsolták, minden este bent kell, hogy legyenek a tévé épületében, és védjék e háború egyik legnagyobb, legveszélyesebb fegyverét a Milosevics-féle hazug sajtót. Épp gondolkodtam a napokban, hogy mennyire tájékozatlanok lennénk, ha csak a szerb tévé adásait néznénk! Hiszen ezekből a híradásokból én a háborúról szóló információim mindössze 20%-át merítem. Ezek az adások egyszerűen nézhetetlenek. Eddig leplezetten hazudtak, megválogatták a szavaikat, a hazugságaikat egy kicsit becsomagolták, most az egész eldurvult, lesüllyedt egy elfogadhatatlanul közönséges szintre. Eddig egyedül a háborús károkról készült felvételek tűntek hitelesnek, mert úgy tűnt, hogy érdekükben van bemutatni a nagy károkat, amiket a NATO okozott, az utóbbi időben viszont úgy látom, hogy mintha már ezt is kezdenék elhallgatni. Hallottam már 748
