Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Beszédes Attila: Újvidéki napló

gány, illetve az otthon ülés. Azt mondják ugyanis, hogy a katonaköteleseknek az utcán is veszélyes közlekedni, mert leállíthatják őket, és rövid igazoltatás után simán elvihetik - rögtön Koszovóba. Márpedig a magyar ember nem igazán szeretné az életét Koszovóban hagyni, de az intelligensebb szerb sem. Cirkálnak is városszerte a rendőr kombik, azt mondják, hogy képesek az óvóhelyen is összeszedni a fiúkat, illetve a férfiakat.

És még most a katonaságnak nincs is nagyon szükségük a katonákra, mert gyalogsági harc még nem folyik, a katonákat pedig állandóan költöztetni kell, etetni... Reméljük, nagyon, hogy a gyalogság bevetésére nem is fog sor kerülni. Ezért nem mer a barátom kimozdulni otthonról.

De térjünk vissza a hídra. Már vagy egy kilométerre a színhelytói látszott, hogy az emberek tömegesen mennek a régi híd irányába. Aztán amikor megérkeztem, kiderült, hogy valóban annyian kijöttek megnézni a romokat, hogy messziről azt hihette volna az ember, hogy valami fesztivált, népünnepélyt szerveznek ott. Közelebbről viszont egyáltalán nem volt mulatságos az egész.

Először is a látvány: az egész híd benne fekszik a folyóban, úgy, hogy most teljesen el van zárva a folyó, egyáltalán nem lehetne rajta közlekedni. Megszakadt a vízvezeték, amely Péterváradra szállította a vizet.

Maga a híd valószínűleg nem volt valami óriási érték, azt mesélik az emberek, hogy már régen nem felel meg a szabványoknak, hogy a nagyobb hajók hónapokat várakoznak eló'tte, azért mert nem férnek el alatta. Állítólag tervben volt a hidat felemelni, amit valami európai pénzeszközökből lett volna valaki köteles fedezni. A híd rozsdás is volt, öreg is, a második világháború után építették a német hadifoglyok kártérítésként, mert a fasiszták a háború alatt lebombázták az elődjét, amelynek romjai azóta is ott vannak a folyóban, nem messze ettől. Azt mondta erre az egyik barátom, hogy kíváncsi, vajon meg fog-e ismétlődni a történelem, azaz, hogy újra a németek fogják-e újraépíteni ezt a leromboltat, ugyanis bemondták, hogy pont német repülők rombolták le, talán még meg voltak hozzá a terveik. (Német alaposság!) Egy kicsit az is valóban elgondolkodtató megjegyzés, hogy a német repülők harmadszor bombázzák ebben a században a szerb területeket.

De ha százszor is öreg volt, nagyon nagy forgalom bonyolódott itt le minden nap, az emberek ezrei itt jártak át dolgozni stb. Aztán most az a rész ott olyan siralmasan üres. Itt nőttem fel, megszoktam, és most nincsen? Egészen más lett volna a helyzet, ha azt mondták volna: no ezt a hidat le kell cserélni, mert lejárt fölötte az idő, használhatatlan stb. Nem érintett volna ilyen mélyen az egész. Megértem az embereket, akik sírtak felette.

Az emberek százai pedig ott sétáltak a töltésen és szomorúan, megdöb- benten nézték. Mondhatom, hogy azért távol sem azokkal az emberekkel találkoztam, mint tegnap a központban megtartott koncerten. Azokra azt mondtam, hogy nem vállalok velük semmilyen rokonságot, hogy nem velük nőttem fel, viszont itt most egészen rendes embereket láttam - a nők is szebbek voltak -, ami nem fontos, hogy jelentsen valamit, de azt hiszem, hogy azért mégis jelent. És azt szintén nehezen lehet leírni, hogy ezeken az arcokon milyen szomorúság tükröződött. Az jutott eszembe, hogy akkor láttam ilyen arcokat, amikor Tito sírját látogatták a nagy tömegek a nagy Marsall halála után. Az előző nap a koncerten az emberek vidámak voltak, táncoltak, jókat károm740