Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Kartal Zsuzsa: Századunk a népírtás százada

tapiacról, és a szabad jugoszlávok kénytelenek voltak márkában fizetni, ha valami jót akartak vásárolni maguknak. Ahonnan valamikor inget, farmert, Vegetát, konyakot csempésztünk, ahol egykor virágzott a bevásárló turizmus, egyszerre csak olyan ország lett, ahonnan még emléktárgyakat hozni se érdemes. Sőt, odautazni se érdemes a világ legszebb tengerpartjára, mert éppen lövik saját ókori vagy reneszánsz műemlékeiket, a világörökség részét.

, Miért épp az albánokat keh megmenteni? És a kurdok? És az örmények? Épp mert Európában vannak? Épp mert Jugoszláviától nem vártuk? Hát mit várjunk egy olyan országtól, amelyet már a béke is romba döntött? És van-e még kiket megmenteni? A családfő valamelyik tömegsírban, szülei, felesége, gyermekei különböző szegény országok táboraiban napról napra sorban állva a kevés vízért, mindenkinek nem jutó segélycsomagokért. Hova térjenek vissza? Falvaikat felégették, jószágaikat elrabolták, naponta kimennek a hirdetőtáblához (mint a siratófal), hátha valamelyik hozzátartozójuk hírt adott magáról. És ha él? Van albán tolmács, hogy hazasegítse családjához? És ha a háború véget ér, ha a NATO győz, vajon milyen lesz a hazatérés a szerbek közé amerikai katonák védelme alatt? NATO katonák kísérik majd iskolába az albán gyerekeket? Mert ha eddig nem is voltak senki ellenségei, most a szerbeket megtámadó hatalom védi őket, tehát igenis a szerb haza meg- támadójának szövetségesei, tehát az ellenséggel tartanak.

És a szerbek? Fejük fölött a NATO repülőgépei bombáznak, három fogságba esett amerikai fiú bántatlansága fontosabb volt a világnak, mint számtalan szerb, horvát, magyar család élete és biztonsága. Ha valamelyik hadijelentésben azt olvassuk, hogy összeomlott a ház, eddig húsz halott, de továbbiak vannak, nem tudni hányán a törmelékek alatt, felháborodik a világ? Láttunk síró szabadkai öregasszonyt halott unokájával a karjában? Láttunk összeomló háza előtt családját kereső szerb apát?

Mint nő, mint író, mint magyar zsidó, azt mondanám, a legrosszabb béke is jobb, mint a legjobb háború. De ha Hitlert megtámadták volna még 1939 előtt? Előbb tör ki a világháború, és apáim nemzedéke nem kóstol bele az emberhúsba, nem szülétek eleve áldozatnak, és környezetem nem véli azt, a szorgalmas munkánál sokkal többet ér az a vitézségi érem, amit azért kapnak, mert elkövetnek egy rablógyilkosságot. Akkor még Szabó Albert sem hiszi, hogy bizonyos emberek ellen elkövetett rablógyilkosság hazafias cselekedet.

Tételezzük fel az optimista változatot. A NATO miután tönkre bombázta Jugoszláviát, szárazföldi csapatok segítségével pacifikálja. (Anélkül ugyanis nem megy.) Jó, nevezzük békefenntartóknak (O, Orwell!) azokat a teherautón, tankon, terepjárón motoron érkező katonákat, akik biztosítják a menekültek bántatlan visszatértét. Tételezzük fel, hogy ez végre meggyógyítja a Holocaust-betegséget. Hogy a világ minden kalandvágyó fiatalembere és becsvágyó diktátora megtanulja, hogy egy határain belül élő kisebbséget lakóhelyéről elüldözni olyan bűn, amit nem tűr el a világ, amiért olyan büntetés jár, hogy nem éri meg.

Ha a szerbek elleni, az albánokat megmentő akció utáni béke szavatolja az örmények, az írek, a kurdok, az idegenben élő színes bőrűek biztonságát szerte a világon. Akkor igazunk van, akkor érdemes volt. De mi lesz az ára? A szerbek miként vélekednek Magyarországról, ha itt keresztül utazik az a 127 lengyel hegyivadász? (Most olvastam. Vajon mire vadásznak?) Ha majd

728