Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Kartal Zsuzsa: Századunk a népírtás százada

Magyarországról lövik Szabadkát, mi lesz a vajdasági magyarokkal? Ha Szegedről kigördül az első' katonai szerelvény, akármilyen nemzetiségű katonákkal, vajon jószomszédi viszony lesz majd Belgrad és Budapest között? Ha Magyarországról ló'nek Szerbiára, bizonyos, hogy nem lőnek vissza? És ha igen, van fölösleges házunk, emberünk, eró'művünk? Magyarán: érdemes meghalni az albánokért? Az amerikai fiúk bátrak, kisportoltak, olyan hivatást választottak, amely érdekes, kalandos, amihez hozzátartozik a veszély, de a tekintély is. Ha nem érné meg, nem ezt választották volna. De vannak a mi hadseregünkben olyan katonák, akik azért választották hivatásukul a hadsereget, mert felér egy életbiztosítással, magas a fizetés, és ha megrokkannak, vagy meghalnának, özvegyük és árváik halálukig elélnek abból, amit a magyar hadsereg nekik ad?

Tito halála óta féltünk ettől. Az egész világ félt. Itt már elkezdődött egy világháború. Azt hiszem, államfő temetésén még nem volt annyi miniszterelnök, államelnök, uralkodó, és magas rangú egyházi személyiség, mint Tito temetésén. Akkor úgy tűnt, az egész világ tudja, miről van szó. Én már nagyon untam a kádárizmus hazugságait, a küszöb alatt alattomosan fenyegető inflációt, a kiszámítható államcsődöt, az egyre mélyülő erkölcsi mocsarat. Balga és felelőtlen módon úgy képzeltem, egy háború végén kezdhetnénk csak élőiről az építkezést, egy becsületesebb, szebb országot, egy méltó feladattal megbízott ifjúságot, igaz szót és szabad szellemet, az értékek visszavételét, teret a tehetségnek... De akkor, mikor Tito temetése volt, épp kikönyököltem Ostrom utcai lakásom franciaerkélyén, és fölnéztem, és mintha látnám Táncsics szobrát, a Bécsi Kaput, mintha mögötte a puszta szemem közelebb hozná a Magdolna tornyot. Élfutotta a szememet a könny. Hátrafordultam páromhoz, és annyit mondtam:

Tudod mit? Most egy kicsit ne bombázzák le Budapestet! Erre az évszázadra eleget bombázták. - éreztem, ahogy szégyenszemre végigcsorog arcomon a könny, de nem nyúltam utána, mintha ott se volna. - Féltem a Várat. Érted?

Egymásra néztünk gondterhelten, mintha rajtunk múlna. Hallgattunk, az eget néztük, amely kék volt, és szintén hallgatott.

Én a békásmegyeri ABC áruházat is sajnálom.

Budapest, 1999. május 5.

729