Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Kartal Zsuzsa: Századunk a népírtás százada

hasson. A háború után mind a béketárgyalásokon, mind az ENSZ alapokmányában, mind a nürnbergi perben, már a „háborús bűnös” kifejezésben is az tükröződött, hogy civilizációnk mélyen szégyelli, hogy magas technikájával, kultúrájával a legprimitívebb kannibálok kegyetlenségén is túltett. Minden erre vonatkozó per, ítélet arról szólt, hogy ez Európa pillanatnyi elmezavara volt, és soha többé nem fordulhat elő. Ráadásul olyan kisebbségről van szó, amely az anyaországgal egy nyelvet beszélt, iparból, kereskedelemből vagy szellemi munkából élt. Nem hiszem, hogy bárki félt volna, ha a sötét utcán egy zsidó emberrel, asszonnyal, fiúval, lánnyal találkozott, hogy az leüti, kirabolja, megerőszakolja. Amodern zsidó viccekben nyuszinak hívják a zsidót, még gyávának is tartották, annyira „alulreprezentált” volt az erőszakos bűn- cselekményekben.

Tudjuk, minden intézkedés, amely a keresztény európai lelkiismeret megtisztítását szolgálta volna, szándékával ellentétes hatást ért el. Az összes ítéletet, amelyet a tömeggyilkosok ellen hoztak, a zsidók bosszújának fogott fel a közvélemény. Nem véletlenül. Hiszen többé-kevésbé bűntársak voltak, amennyiben a zsidónak nevezett személyek élet- és vagyonbiztonsága az övékével azonos elbírálás alá esik. Annak idején, mikor a túlélők lakásaikba visszatérni szerettek volna, életüket berendezési tárgyaik között (bútortól evőeszközökig) folytatni szerették volna, lakásukba mások laktak, némely bútorukat, dísztárgyukat, ezüst evőeszközüket felfedezhették valamelyik szomszédnál. Most mit mondott volna a szomszéd? Hogy pardon, ez nem az enyém, de azt hittem, maguknak már úgysem kell, úgyse jönnek vissza, de én becsületes ember vagyok, tessék, itt van, az önöké? Vagy azt, hogy elnézést, nem tudtam, hogy önök is emberek? Nem azt kellett gondolniuk, hogy ezek a pimasz harácsolok ahelyett, hogy örülnének, hogy nem égették el, nem lőtték a Dunába Őket, még a lakásukat, vagyonukat is akarnák? Ami nem egyebet jelent, mint azt, hogy a magyar ügyvéd, orvos szolid-szilárd egzisztenciája, az elegáns belvárosi vagy budai lakás munkájának megérdemelt gyümölcse, ellenben a zsidó örüljön, hogy nem ölték meg, örüljön, hogy magyar gyerekek elől sikerült ellopnia a helyet az egyetemen, az ő diplomája, egzisztenciája, vagyona lopott holmi, hiszen Németország a németeké, Magyarország a magyaroké stb.

A Holocaust gyermekei huszonévesen kaptak cukor- és szívbajt, legtöbbjük mintha becsomagolt bőröndök között élne, néha megnézik, érvényes-e még az útlevelük, és egy országra gondolnak, amelyet esetleg még sose láttak, ahol esetleg egyetlen rokonuk sem él, amelynek hivatalos nyelvét nem beszélik, de ahol a háború óta anyai jogon eleve izraeli állampolgárok, ha arra igényt tartanak. Ha nem tetszik nekik valami, akár el is mehetnek, hallhatják ezért bármikor. Míg az oroszok itt voltak, nemcsak én mondtam: „én itthon vagyok, menjenek el ők!” De egy független országban megtűrtek vagyunk (toleránsak hozzánk). Még a Holocaust unokáinak idegeiben, gondolkodásában is ott van: bármikor inzultálhatók, és ha a származásukra vonatkozó sértést antiszemitizmusnak nevezik, még ők a bűnösök. Ha a bárány kijelenti, ő a növényevő, a farkas pedig ragadozó, a farkas már a sértésért is bosszút áll. Fiatal emberek, akik soha történelmet nem tanultak, akik azt hiszik, a tangót a középkorban táncolták, akik nem tudják, mikor volt a mohácsi vész, nem hallottak az Aranybulláról, akik nem tudják írásvetítő nélkül elimádkozni a

726