Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Dr. Bács Pál: Deportálásom naplója

bácsi! Felkapta fejét és észrevett. Leírhatatlan volt az öröm. Mikor megtudta szegény Tomi esetét, nagyon sírt. Rögtön felöltözött és kijött Apához. Azt hiszem, nem kell leírni azt az örömet, ami akkor ott volt. Adott egy adag kenyeret, amit rögtön megettünk. Akkor már 3 napja nem ettünk semmit. Isten fizesse meg érte! Mindjárt elintézte, hogy bekerüljünk az ő századjába. Sikerült is, és mi beköltöztünk a barakba. Megmosakodtunk, apa borotválkozott, majd bekötötték a sebét a lábán. A kajaosztásnál már rendesen kaptunk enni. így telt el az első nap.

De másnap hallottuk, hogy nincs már hely és akik 2 hete jöttek, el fognak menni. Sajnos, mi is bekerültünk ebbe. Másnap reggel összecsomagoltunk, mert megint tovább kellett mennünk. Azt mondták, mindössze 80 km az út. Új táborba megyünk, mi leszünk az elsők. Felálltunk ötös sorokba. Mi álltunk Gézabácsival elől. Karonfogva masíroztunk ki a táborból. Minden ennivaló nélkül 3 napig meneteltünk. Az utolsó nap már én se bírtam apa zsákját, így közösen a század vitte. Az első turnus 5-ik százada voltunk, mi mentünk legvégén. Apa egyszer annyira kidöglött, hogy képtelen volt tovább menni és így lemaradtunk. Hátul a német mindenről kikérdezett, és célzásokat tett, hogy nem fogunk soká élni, ha lemaradunk. Akárhogy is, de előre verekedtük magunkat a csapat élére. Itt mindig biztosabb lenni. 3 napi gyaloglás után elérkeztünk Gunzkirchinbe.

Gurzkirchen (1945. IV. 24. -V. 8.)

Egy hatalmas őserdőn keresztül vezet az országút. Benn, az erdő közepén 3-4 km-re van a tábor. Még kész sincs, csak egy-két barak. Mind fából készült, kb. 800-1000 ember befogadására. Kőpadlója van. Ide helyeztek el minket, a 3-as barakba. íme a tábor:

718