Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Papp Endre: Értékőrző avantgárd
tat. A meghaladni kívánt hagyomány ezúttal közelebbről az elmúlt két évtizedben előtérbe került ún. „szövegirodalmat”, távolabbról a német nyelvfdozófiára, valamint a posztstrukturalizmusra támaszkodó posztmodern elméleteket jelenti. Tomkiss alapállása tehát egy új generáció első, az örökölt irodalmi és szellemi tradícióval szembenéző megnyilvánulásaként értékelhető. Mindazok a poétikai sajátosságok, melyek a kötet kapcsán jelentkeznek, ennek a korántsem irigylésre méltó helyzetnek a következményei. Miért rendkívül nehéz az „utániság utáni” állapot? Nos azért, mert a magyar irodalomban uralkodóvá vált posztmodern irodalmi minta gyakorlatilag megbélyegezett - minden a sajátjától eltérő - alkotói magatartáshoz vezető gondolkodói kísérletet azáltal, hogy idejétmúlttá nyilvánította azokat. A nagy elbeszélések érvénytelenné, az univerzális elméleti rendszerek anakronisztikussá válását hirdető (ugyanakkor a kizárólagosságot gyakorló), az alkotói kompetenciát radikálisan szűkítő, a racionális szkepszist önmaga ellen fordító, az ironikus és relativizáló én- és létfelfogást folytonosan számonkérő hatalmi diszkurzussal szemben jelen pillanatban nincs megfelelő ellensúly a hazai literatúrában. A magát a világszínvonalú elméleti felkészültség képviselőjének tekintő hermeneutikai és dekonstrukciós iskola, továbbá a hozzá csatlakozó „szövegirodalom” a maga szinte példátlan hatalmi érdekérvényesítésében pillanatnyi bémultságra kényszerítette a másfajta szellemi hagyományokra épülő értelmezői közösségeket. A nyugati mintának való egyoldalú - a nemzeti sajátosságokat visszahúzó erőnek tartó - megfeleltetés erőteljes fellépésétől lenyűgözött hazai irodalmi körök válasza jobbára kimerült azokhoz a már kellően bejáratott, hagyományos közéleti funkciókhoz és konvencionális szerepekhez való ragaszkodásban, melyek a fiatal generációk részéről leginkább érdektelennek találtattak. A frissen jelentkező fiatalok előtt három út van. Az első lehetőség: elfogadják a regnáló irodalmi beszédrendet. A második: kortársaikkal együtt társtalanul, atomizáltan próbálnak meg érvényesülni. Végül: teoretikus megalapozással közösségi fellépésre törekednek. Anapjaink- ban jelentkező posztmodern utáni nemzedéknek - úgy tetszik - magának kell megtalálnia az utat saját arculatának kialakításához és a fentiekben vázolt szellemi végállapotból való kilábaláshoz. Tomkiss Tamás egyelőre a tagadás és az újat akarás bejelentésének állapotához jutott el. Vállalt szerepe, a „favágó” kényszerű életterének, az erdőnek tisztogatásához lát hozzá. A magatartás jelképisége nyilvánvaló: „Életem erdő, életerőm egy szerszám” (A favágó 1. eltévedése). A szerephez társuló hangvételt kihívónak, átkozódónak, indulatosnak, káromkodónak, ugyanakkor depressziósnak és kiábrándultnak lehetne nevezni. A meghatározó esztétikai minőség a groteszk, amely sajátos szimbiózisban él az érzékenységgel. A versekre felfokozott expresszivitás, szüreális képiség, lefokozó, elidegenítő nyelviség, depoetizálás, de emellett allegorizálás, metafo- rizálás, művészi stilizáltság és a klasszikus metrumokat követő verselés is jellemző. így kerülhet egy komputer nyelven elnevezett ciklusba szapphói strófa. Ez az eklektikusság korunkban, a hagyományos poétikák száműzése után magától értetődőnek is vehető, a felületes szemlélő könnyen ráfoghatná, hogy tipikus posztmodern jegy. Csakhogy esetünkben a groteszk szituáltság- nak egy olyan formájával van dolgunk, melyben az a legjellemzőbb tulajdonság, hogy a forma klasszikus ihletettsége éles ellentétben áll a tartalom 698
