Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Papp Endre: Értékőrző avantgárd

radikális és indulatos tagadásával. A versek feszültséget hordoznak: egyszerre állítják az irodalom ürességét, sőt halálát, és a művészi önkifejezés elementáris akarását. A módszer a következő idézettel szemléltethető: „Ő a sötéttel / tudja csak hívni / a fényt” (SPACE 7). A továbbvihető alkotói magatartások hiányát klasszikusokat - pl. Aranyt, Vörösmartyt, József Attilát, Illyést - idéző negatív parafrázisai mutatják. A kortárs irodalmi közélet szereplői sem mentesek az éles kritikától: „Szelíden, lassan, részegen / és gazdagon meghalnak majd / a mesterek, az ősz tökök” (Szelíden, lassan).

Az avantgárd „erdőirtó” mellett másik szereppel is próbálkozik a költő. A „tragikus bolond” szerepe huszadik századi irodalmi archetípusként tartható számon. Ennek a magatartásnak a tragikusságát az elképzelt ideál - „közöny nélkül élni” (

Primus) - és annak a kortárs episztemé kondicionálta megvalósíthatatlansága eredményezi. A kikezdhetetlen erkölcsi fogódzók hiánya a hatalmassá növesztett veszteségérzést helyezi a kötet hangulati középpontjába: „A bolond / aki ellenségének fogadta / ezt az olcsó poklot / kezdi bolondnak érezni / magát” (

SPACE 1). A tragikusság végsőkig fokozása a cselekvés lehetetlenségének belátásában csúcsosodik. „A kilépés lehetetlen” - írja a költő a Himnuszok a Központi Számítógéphez című, orwelli világot idéző versében. Azonban a verseskönyv erőteljesen negligáló zárása ellenére mégis az alkotói invenció ismételt megerősítése marad meg az olvasóban, mint a kötet centrális gondolata. A záró két vers (Posztepilógus, Poetica Fekália) hűvös és szenvtelen cinizmusával, illetve bábeli zűrzavarával, kakofemizá- lásával, nyelvromlásával éppen a tehetetlenségbe beletörődni nem akarás vallomását fejezi ki a maga provokatív eszköziségével. A legszembetűnőbb sajátosság az irodalom elvesztett társadalmi szerepeinek keserűen kiábrándult felidézése. Nem feltétlenül a régi funkciók visszakívánásáról van szó, hanem az újak hiányáról, az örökölt szerepek folytathatatlanságáról:

POETICA FEKÁLIA

én a huszonegy század költője vagyok háromszor hét a járt utat járatlanért elhagyom nincs közöm hozzátok hülye nép én egész népemet nem szeretném tanítani az amit a versemben írtam én vagyok az amit most írok az is Ne tanuld meg ezt a versemet ne is tanítsd! nem vagyok európai nem vagyok magyar a nemiségem már európai régen aranyMetszés a LÉTem BEnNem nincs szeretet élet jönni inkognito vágni engem nyakon új dicsőségem késel a homályban hol zsarnokság van ott termek az arca itt van előttem álmomban már lelőttem I’m a

699