Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Fábián László: Tükörmetafizika
könnyű észrevenni „az ész cselét”, amely egérút nyerésén fáradozik. Ebben az értelemben haláltükör is a szellem tükre.) Ezek után kénytelenek vagyunk úgy fogalmazni, hogy a tükör metafizikája maga a valóság. Az a köznapi valóság, amire a szót szokványos értelemben használjuk. A tükörben a „lét mint olyan” úgy mutatkozik meg, ahogyan a megfigyelő' szellem belevetíti. Vagyis: a tükörben nem látjuk azt a szigorúbb értelemben nemlétezőt, amit a kvantumelmélet „talált meg” kutatásai, elméleti következtetései során. Illetőleg: a kvantumelmélet találta meg a megfigyelő mindenhatóságát, ami egyúttal azt is jelenti, hogy elénk tárt egy quasi- létet, azt, amit univerzumunkból érzékelünk, és ezt a quasi-létet a tükör szintén képes reflektálni. Kicsit olyan ez, mintha az idézett Platón-epigrammából eltűnnék a ha, a kondicionális egyszerű kijelentéssé oldódnék föl. Mintha a szerelem összes metaforáit kiegyengetnénk, nem képi áthatásukban, hanem konkretizált valóságukban értelmeznénk, mondjuk úgy, hogy a szerelemben minden lehetséges, tehát akár a síkváltás is ég és föld között, hogy Platón képének közelében maradjunk. Persze, ad absurdum víve ekképpen az az ominózus quasi-valóság és tükörképe felcserélhető lenne, de ennek sugallata majdhogynem kihallható a Pearce-idézetből. Talán nem árt itt megjegyezni, olybá tűnik föl, mintha ebben a quasi-valóságban a tükör/tükrök viselkedése némiképpen sejtetni engedné számtalan párhuzamos quasi-valóság létét is. Ha ugyanis a háromdimenziós térbe tükröt (tükröket helyezünk bele), azok állásuknak (dőlésszögüknek) megfelelően másítják meg a három dimenzió irányát, akárha újabb teret (tereket) hoznának létre. (Ezt a tértördelést, ezt a szándékolt és különös tektonikát alkalmazza a modem festészet - legalább Cézanne óta, noha divatba igazán a kubisták hozták.) Ezeknek az új tereknek a virtualitása éppúgy nem kétséges azonban, ahogyan a párhuzamos világok virtualitása sem a koppenhágai elmélet jegyében. Mindenesetre azt nehéz lenne tagadni, hogy valamiképpen egymásra hajaznak. Az imént az önmaga tudata alá merészkedő szellemről volt szó. A kérdés az lehet, hol van a határa ennek az alászállásnak. A kozmológia kutatásai és a kvantumelmélet (ma már illik úgy mondani: az egyesített elmélet) egyaránt arra az eredményre jutott, hogy a vizsgálatoknak határa van, hogy egy bizonyos időhatárnál korábbra képtelenek vagyunk látni az univerzum kialakulásának (teremtésének) történetében, valamint az anyag legkisebb megfigyelhető részei (a kvarkok, ha ugyan létezhetnek) sem oszthatók tovább. A Planck- féle állandók is ilyen korlátokat fejeznek ki. Erre amiatt érdemes figyelnünk, mivel alighanem a metafizikai érdeklődésünk is bizonyos korlátozás alá esik. Álljon itt két példa az istennevekről. Mózes a Biblia szerint felteszi a kérdést az Úrnak: „Ki vagy Te?”, amire azt a választ kapja: ej he aser ejhe (a modifikációktól eltekintő fordítások szerint: VAGYOK AKI VAGYOK). Az iszlám alapformulája hasonlóképpen tautologikus: La illaha ill'’Allah (azaz: Nincs Isten, hacsak nem az Isten). Vagyis, amikor ahhoz a ponthoz érkezik a kutakodó emberi elme, ahol esetleg a titok megnyílhatna, rögvest tautológiával találja magát szembe: azaz a kérdésre adott válasz befordul önmaga (netán a kérdés) tükörképébe. Ugyanis egyáltalán nem nehéz észrevenni ezeknek a tautológiáknak a tükörszerűségét. A tautológia mint korlát úgy jelentkezik, hogy azt állítja, a megkérdezett pusztán önmagával azonos, más irányból becserkészhe- tetlen, vagyis: az érdeklődőhöz képest egyértelműen transzcendens. Persze, 694
