Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Fábián László: Tükörmetafizika
miként is lehetne másként, ezt a transzcendenciát már megelőlegeztük Guit- ton második tézisében. A harmadikban pedig azt, hogy megismerhetetlen, amit tulajdonképpen a tautológia tartalmaz (ezt jelenti ugyanis a logikai vétség). Úgy tetszik, itt a fólbukkanó tautológiák képeznek vagy jelölnek a Planck-féle állandókhoz hasonlatos gránicokat. Pál apostol a korinthoszi első levél gyakorta idézett helyén (13:12) azt mondja: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.” De összevetésképpen álljon itt az új fordítás is, hiszen minden fordítás egyúttal magyarázat: „Most tükör által, rejtélyes képben látunk, akkor pedig színről-színrej most töredékesen ismerem az Istent, akkor pedig úgy ismerem majd, amint O ismer engem.” Az bizonyára fölismerhető, hogy ezúttal is tükrös szerkezetben fogalmazódik meg az ige, hiszen az Isten tükre által fogjuk megismerni egykoron az Istent. Az új fordítás képi utalása szegényebb, a tükörkép homályossága a hajdani csiszolt fémtükrökre, azok tökéletlen voltára utal, a rejtélyes kép túlontúl magyarázkodó. Ugyanakkor azáltal, hogy kimondásra kerül az Isten szó, egyértelműbbé válik, miről beszél az apostol. Meg kell azonban állapítanunk, hogy Pál gondja korántsem csupán homályosság, amely a tükör tökéletlenségéből fakad, de a tükörszerűség szintúgy, mivel a tükörben addig van jelen a kép, ameddig előtte az eredetije, vagyis a tükrözött. A tükörkép nem marad meg, mégcsak folytonos jelenné sem válik, nem lesz belőle hagyomány nem válik emlékké (dhikra), sosem lesz átörökíthető jelentés, amivé az igének, az Istenről való tudásnak lennie kell, hiszen az értelme is homályos. ,Az értelem nem foglalhatja magába a valóság teljességét” amúgy sem (miképpen Burckhardt is mondja), mellette kell állnia a tiszta képnek, mondjuk így: a nem rejtélyes képnek - érzelmi, metafizikai utalásaival egyetemben. A misztika ugyanis benső tudás (a külső ismerettel együtt teljes); az iszlám hagyomány szerint jnaríarafa nafsahu faqad ’arafa rabbah”, tehát: „aki önnön lelkét ismeri, az ő Urát ismeri”. Ilyeténképpen a jelenség, mindaz, ami látható, csupán az Abszolútum visszfénye. Hiába emeljük tehát a tekintetünket a visszfényre, Istent csak az Istenben, az Istennel való közösségben ismerhetjük meg. Ha úgy tükrözzük az Istent, miként ő tükröz bennünket. JLg ha lehetnék...” - sóhajt a költő-bölcselő, és a hívő ember ugyanilyen jól ismeri ezt a nosztalgiát. Mondhatni: hite erre a nosztalgiára épül föl. Vágyakozásra az isteni tökéletesség után, jóllehet, tisztában van emberi gyarlóságával, ám egyúttal isteni eredetével szintén. Időnként úgy is érezzük, oda-vissza hánykolódunk ebben a kettős tükörrendszerben, már-már kétségeik támadnak önmagunkkal való azonosságunk iránt. Holott ez az identitás valójában mégiscsak az Istennel való azonosság. A Biblia és a Korán szavai összecsengenek: a kinyilatkoztatás mindenütt ugyanaz. A különös csupán az, hogy a tudomány nem kinyilatkoztatás, nem is kíván az lenni, mégis valami hasonlót sejtet. A hitt és a tudott - úgy tetszik - kezd ismét közelebb kerülni egymáshoz. Guitton idézi - úgy mond - „Bergson utolsó filozofikus sóhaját”, miszerint: „Az univerzum az isteni világba repítő gépezet”. Ami - persze - következik a Teremtő fejlődés megállapításából, hogy ti. jnin695
