Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Jerzy Stempowski: Dosztojevszkij lengyel regényalakjai
minden bukott, megalázott és megszégyenített ember jogaiért, teljes rehabilitációt követel a földalatti világ minden lakója számára, kivétel nélkül. Ha a világharmónia egyetlen ember sérelme árán valósulna meg - mondja Dosztojevszkij Ivan Karamazov szájával - ez elfogadhatatlan lenne. Marmeladov álmában az utolsó ítélet után a „baromarcúak” is elnyerik a megváltást. Senkit sem lehet kizárni ebből. Az érdemtelenek is főnixként születnek újjá a semmiből. De Dosztojevszkij mintha mégis kivételt tenne. Ő maga erre soha nem adott kielégítő magyarázatot. Az olvasónak viszont az a benyomása támad, hogy minden megalázott - Marmeladov, Ivolgin tábornok. Lebjadkin kapitány - összmegváltásából is kimarad egyetlen kivétel, és pontosan a lengyelek tartoznak ebbe a csoportba. Talán a kivételek közé tartozik még a francia álgróf, De Grieux A játékosból, Karamzinov, a liberális író az Ördögök bői és még néhány szereplő. De ezek az utóbbi kivételek egy kicsit mások. De Grieux-nek és Karmazinovnak nincs szüksége olyasfajta rehabilitációra, mint Marmeladovnak. De Grieux visszamegy Franciaországba a chateau-jába, Karmazinov pedig visszatér a szép és kegyes eszmék meseországába. Más a hontalanok sorsa, akiket tetten érnek hamis kártyával a kezükben és galléron ragadnak a lakájok. Előttük mintha minden út zárva lenne, talán csak egy kivételével: mint Raszkolnyikov a legvégén, főnixként születhetnek újjá hamvaikból. A lengyelek hamis úri becsületét maga Dosztojevszkij rombolja le, így az ő lengyeléi vannak a kárhozott földalatti világ legmélyén, e világ lakóinak pedig teljes rehabilitációt követelt. De az olvasó tudja, hogy a lengyeleket kizárja ebből, egyedül őnekik nem jut hely a metafizika mentőcsónakjában, amellyel mindenki más megmenekülhet. A lengyelek igen különös helyzetbe kerülnek Dosztojevszkij regényeiben, ez is azt mutatja, hogy az ő ügyük kissé komplikáltabb, ábrázolásuk módja nem magyarázható kizárólag a fentebb említett művészi szempontokkal. A lengyelek hasonló helyet foglalnak el Dosztojevszkij fantasztikus világában, mint Nietzsche művében, az utolsó, a legrútabb ember, kinek láttán Zarathustrát szégyen tölti el és kizárólag ilyesfajta gondolatok jutnak eszébe róla: „Azt hallom, hogy az ember szereti önmagát: óh, mily nagynak kell ennek a maga-szerelemnek lennie! Mennyi megvetés az ellenese!... Az ember olyan valami, aminek fölébe kell kerülni.”''1' Lehet bizonyos mennyiségű művészi igazság a lengyelek ábrázolásában, Dosztojevszkij teremt egyfajta vészterhes szimmetriát: a lengyelek helyzete ugyanolyan szélsőséges a katorga világában, mint szerzőnk regényeiben, itt is, ott is elszigeteltek, különleges státuszúak. A fenti okfejtésből az következik, hogy az esetleges művészi szempontok, melyeket Dosztojevszkij itt figyelembe vehetett, egyáltalán nem magyarázzák a bennünket érdeklő problémát. A regényeiben szereplő lengyelek titka továbbra is megfejtetlen marad. Mintha Dosztojevszkij elméletei és politikai szimpátiái sem vinnének sokkal közelebb a célunkhoz. Ez utóbbiakat főként Az író naplójából ismerjük, * * ím-fgyen szála Zarathustra, írta Nietzsche Frigyes, ford. Wildner Ödön, Bp. 1908. Grill. 358. o. 680
