Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Magyar-magyar párbeszéd

Azonban még így is igen sok olyan nyugati magyar értelmiségi dolgozik az egykori emigráció szellemi őrhelyein: magyar egyesületekben, egyházközségekben vagy éppen a befogadó országok egyetemein, tudományos intézményeiben, akiknek véleményére oda kellene figyelnie a magyarországi közéletnek és szellemi életnek. Csupán mintaként említek meg néhány nevet: olyanokra gondolok, mint Nagy Károly, az amerikai Rutgers-egyetem tanára, Ludányi András, Éltető Lajos, Deák István, ugyancsak amerikai professzorok, Gereben István, akinek publicisztikai írásait rendszeresen lehet olvasni az amerikai magyar sajtóban, Lipták Béla, akinek a Duna védelmét szolgáló tevékenysége a hazai közvélemény előtt is jól ismert, Deák Ernő, aki Bécsben, Schöpflin György, aki Londonban, Schreiben Tamás, aki Párizsban, Hellenbart Gyula, aki Hamburgban folytat tudományos vagy publicisztikai tevékenységet. A nyugati világban élő és az egyetemes magyar érdekek mellett mozgósítható tekintélyes tudósok, egyetemi tanárok, publicisták száma (legalábbis Borbándi Gyula Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia című nagy munkájának tanúsága szerint) több százra tehető. A magyar közélet és szellemi élet irányítói ezt a „kapcsolati tőkét” eddig csupán érintőlegesen vették igénybe, holott éppen velük kellett volna a magyar érdekek érvényesítése és az ország külföldi arculatának kedvező alakítása kedvéért összefogniuk.

Igaz, az elmúlt esztendők során három alkalommal is összegyűlt, méghozzá a magyar államélet központjában - az Országházban - a Magyarország 2000 nevet viselő, nagy létszámú összmagyar tanácskozás, és ezen valóban a nyugati magyar értelmiség számos jeles képviselője fejthette ki az ország jövőjét érintő elgondolásait. A tanácskozásokon elhangzott vélemények és javaslatok egész sora mindazonáltal csupán írott malaszt maradt, alig történt valami annak érdekében, hogy a nyugati magyarok nézetei valamiképpen bekerüljenek a hazai közélet vérkeringésébe, ráadásul a konferenciák sorozata 1999-cel meg is szakadt, és nincs határozott tudomásunk arról, hogy ez a sorozat folytatódna tovább.

Mindezek után aligha lepődhetünk meg azon, hogy a nyugati magyar értelmiség többnyire csalódottnak érzi magát. Nemcsak amiatt, hogy a mögöttünk lévő évtized aligha váltotta be a rendszerváltozáshoz fűzött lelkes reményeket, hanem azért is, mert többször is kinyilvánított jószándékát, kezdeményezéseit, tanácsait többnyire közömbösen hárította el vagy mellőzte a mindenkori hatalom. A valóban rátermett és befolyásos nyugati magyar értelmiségiek helyett, kevés kivétellel, olyanok kaptak hivatalos megszólítást, akik inkább nyerészkedni szerettek volna a hazai átalakulásokon, mintsem segíteni az itthon maradt óriási többség gondjain. Ráadásul igen sok olyan egykori emigráns jutott Magyarországon szerephez és befolyáshoz, aki képtelen volt megszabadulni az egykori politikai emigráció korszerűtlen eszméitől és még korszerűtlenebb ábrándjaitól.

Ezért állítom, hogy a „nyugati” és „keleti” magyarok párbeszéde nem hozta meg a korábban mindkét fél által remélt eredményeket. Bizonyos tanácstalanság és zavar érzékelhető ennek a párbeszédnek a történetében, erre utalnak a Magyarok Világszövetsége legutóbbi küldöttgyűlésén lezajlott események, az ott tapasztalt konfliktusok is. Sajnos, a világszövetség még 1991-es újjáalakulása után elkövette azt a hibát, hogy nem a nyugati világ leginkább befolyásos: a befogadó társadalmakban kiváló „kapcsolati tőkét” építő magyar669