Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Magyar-magyar párbeszéd

jaira kívánta alapozni tevékenységét, hanem azokra, akik egyértelműen és lelkesen támogatták a szövetség akkori politikai fordulatát és az új vezetést. Ezek többnyire nem az emigráció mértékadó és a befogadó társadalomban tekintélyt szerzett személyiségei közül kerültek ki, hanem a politikai emigráció bizonyára lelkes, de a magyarországi (és Kárpát-medencei) viszonyok felől meglehetősen tájékozatlan emberei közül. Ez okozta azt a szélesebb körben tapasztalt elégedetlenséget, amely a nyugati magyarok között a világ- szövetség tevékenységével kapcsolatosan általánosságban kialakult, legutóbb éppen amiatt, hogy a tavasszal rendezett „magyar-magyar csúcson” kormányzati meghívás következtében egyedül a világszövetség képviselte a nyugati magyarokat. Ennek a képviseletnek valóban nem volt olyan legitim háttere, mint a szomszédos országok magyar szervezeteinek, amelyeket parlamenti választások alkalmával az ott élő magyarság halmozott fel érdekeinek és véleményének képviseletére. Mikor azután a világszövetség nyugati régiójában nagyobb szerephez jutottak az autonóm és hiteles személyiségek, mint például az amerikai magyarok körében, nyomban konfliktusok jöttek létre az egykori emigráció és a hazai régiók képviselői között.

A nyugati világ magyarjaival valóban kívánatos párbeszéd ügye következésképp nem lehet pusztán „világszövetségi” feladat, mint ahogy a magyarmagyar kapcsolatok alakítását máskülönben sem szerencsés dolog monopolizálni és egyetlen szervezet kezére bízni. A nyugati világ magyarjai hosszú évtizedeken keresztül éltek demokratikus körülmények között, elsajátították a demokratikus társadalom politikai kultúráját, és igen szigorú elvárások nyomán ítélik meg az idehaza szervezett összmagyar intézményeket, amelyeknek politikája és kultúrája, munkamódszere és kapcsolatépítő technikája részben még magán viseli a mögöttünk lévő évtizedek szokásrendjének bélyegét. Nem csoda, hogy a nyugati magyarok nem egyszer elégedetlenek az itthon talált társadalom és a hazai politikai élet működésével, ennek régóta kialakult lelki reflexeivel. A nyugati magyarsággal építendő további viszonynak, kapcsolatrendszernek ezért nem lehet egyetlen központilag irányított szervezet a gazdája, a kapcsolatrendszer építésének „össztársadalmi” feladatnak kell lennie, megoldásában szerepet kell vállalnia a legfontosabb kulturális, egyházi és társadalmi intézményeknek: magának a „civil társadalomnak”. A „keleti” és a „nyugati” magyarok dialógusát így szüntelenül újra kell kezdeni.

670