Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Kilián László: Kártyaszeánsz

közeliek; a két némettel nem tudok ilyen egyszerűen elbánni, folyton kibújik mind a kettő. Ki a fényt vágyó, aki tudja, ki a fényt pazarló, aki vétlen adományában. Hölderlin és Novalis.

... Az első gondolatod az: a görög ragyogás fia Hyperion a Napgyerek. A magasságok dalnoka az ösztönlámpa. Egy romantikus Szókratész ődöng a gondolataiban is. Romantikus, hiszen az antik bábaapó észrajongása a Dotimáért száraz és hideg Hyperion lobogásához, szárnyas szerelméhez képest, mely szintén Diotimáért ágál. De mégiscsak a vén szofista adta a nő furcsa nevét. A bomlottság, a néha az érthetetlenségig a holnapba utalt gondolatok még megolvadhatnak Hölderlin állítólagos fényében. De aztán. Először itt csurran ki a káprázatból az elmebaj és a megértésért tett hiábavaló igyekezet, majd ott és amott, míg át nem üti a lámpás izzását... vagy csak az illúzió és a megértés kezdete okán tűnik úgy: lucskos hamu a világoló vibrálás? Novalis huszonkilenc éve, legyen bár a másik hetvenhárma mégoly kettéroppant, az ifjabb mellett szól. 0 direkten misztikus, a bölcsesség szere tétéből mágiát kerekít teóriáival. Mágiát. Ez a kölyök. A mágia után ott a bánya, a sötétség, az éj. Novalis tagadással ragyog. A fekete égből duruzsol szabadstílű dalokat és mégis világít. Hát mi más az ösztönfényűség. Bánya, meg fénytelenség, de micsoda izzás, mikor szerelmét gyászolja az ajnározott gyereklányban. Furcsa egy erotizmus ez, benne a vágy világló kékvirága, csonkított Vénusz - allegória, vagy Novalis-animizmus szétsugározva önnön fényétől; mardosó pánerotika, túlélt élet és Napsperma, vagy mégsem ő az? Mégis ő akarta annyira meghaladni az életet, hogy Fénye nem is fény és életidegen. Más a hivatott és az elhívott. A hívatott óhajtja, kínosan akarja a teremtést, szaporítani magát és szellemét. Égi jelnek hall minden tétova méltatást. Elég neki minden homályos - ezért isteninek hitt - ígéret, mely ismeretlenekre hivatkozik, máris újabb hívássá nagyítja fel. Megy utána és szenved, gyötri a kétség. Neki kell magának és ideáljának előlegezni a titokzatos mámort, de a hevült állapotot mindig hosszas csend, nyomorúság követi. Az elhívott is szenved. Nem akar, de kényszerűség a maga állandó beoltása követelődző, születendő énjébe. Ő küldött, mástól, attól a bizonyos ismeretlentől hoz üzenetet, de nem ismeri a jelet, csak kifejezi. Akaratlanul oldja fel magában. Tesz a küldeménybe, elvesz belőle, becsomagolja és mint különcfattyút az út szélén, bozótba, nádasban felejti. Vajúdik, aztán a szégyen fogja el, hová legyen a gyerekkel. Az elhívott nem előlegez, neki előlegeznek. Őt mindig a teremtés sodrása taszítja először az üdv kellemébe, aztán a csömörös zok- sorsba. Visszatér hozzá a beavatkozás is, vagy annak emléke gyötri, húzza, vonja. Vagyis mi ez? A hivatott amolyan nymphomániás szajha, az elhívott pedig a bimbózó szépség, akit megkívánnak. Szép és annyira, hogy le is teperi úton útfélen az az egyetlen.

Jelena-anya löki meg a kezem. Tálkapohárban sötét folyadékot nyújt. Elveszem. Kesernyés és zsíros. Tea és bizonytalan eredetű furcsa háj keveréke lehet. A kép mellől egy rejtekszekrénykéból vázát vesz elő. Az asztalra teszi. A vázában aszott, sötét pálcikák. Egyet meggyújt, parázsló végéről füst kanyarog. Hamarosan az illatát is érzem.- A jakvajas tea nagyon hasznos, de az is lehet, hogy a hivatott és kiválasztott; a rész és egész párhuzamosságának példázata. Nézd a részt, amikor magát bámulja: a rémálmok légszomja! Nézd a részt, ha az egész fele

656