Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Kilián László: Kártyaszeánsz

lőtt, csak halad és kaszabolja - nem is az ellenséget, de - az időt és a teret. A fojtogató időt és a gátaktól szabdalt teret.

A harcütötte sebek mégsem testén sajognak. Az álmait lepik és felesz- méléseit harcos ábrándozásaiból. Képzelgései ezen apró sérüléseken véreznek el. Ahogy a csákó sem látott lőport és sajgó testeket, ő sem próbálta meg magát harcias vidékeken. Tudja, ez szerencsének számít, hiszen akkor magának is be kellett volna vallani: a fegyverek imádata egy silány ^nosztalgia az után, amikor az érthetetlen világban rendet vághat a katona. Ő pedig sem ilyen jó vitéz, sem marcona hadfi nem lehetne, mert minden szorult helyzetben kapkodni kezd. Egyik kocsmai kérkedésekor sapkája ürügyén egy húsos képű, idős férfi vértezte fel a polgárháborúról vallott nézeteivel, minthogy ez a XIX. század középi öldöklés lett volna az utolsó becsületes küzdelem... Hogy azután már végképp csak a tárgyiasultabb, elgépiesült fegyverek, ágyúk és mérgek döntöttek a háborúk kimeneteléről. Balogcsákó zavarodottan hallgatta a mosolygós embert. Egyre inkább tetszettek neki a gondolatok.

,Ez az utolsó lovagi háború bizonyította be, hogy vége a lovagkornak; a vesztesek emberi és tehetségbeli fölénye lassan a számok és számítások vér- fagylaló gépeibe dermedtek meg, hogy aztán a rugalmatlan testeket csak földhöz kelljen vágni, töijenek el, mint az üvegkehely. Az állhatatos Lee, meg az üvegpohár.”

Tetszik neki azért is, mert a déliek mégiscsak a vesztés miatt a kedvencei. A vesztes azonos a vigasztalhatatlanul sértettségben fetrengővel. Vele, aki napról napra bizonygatja magának - ilyenkor persze máshoz beszél -, hogy a legyőzött sereg úgyszólván erkölcsiségtől átfűtött hadtudósok tömege, akiket a korcs pénz kényszerít a babértalan szerepre. Ezek a kibúvók pedig csak arra alkalmasak, hogy a vesztes sebnyalogatása még hosszabb szövegben kapjon formát, hogy mosolyogva könnyezhessen és érvekkel takargassa megaláztatásának kislányos-pipiskedőn viselt fájdalmát. A sértett és megalázott Balogcsákó azért érzi így magát, mert feloldja a nagyváros. A tömegben névtelenül hányódik, átnézhetnek rajta, rajta ugyanúgy, mint a másikon. Nem azért zavarja ez, mintha különbnek találná magát náluk, hanem a közeget hiányolja. Persze magának azt a helyet, szobát, udvart, mezőt, erdőt, ahol személyességben lehet a világgal és magával. Személyességben.

Csak ezt túl szépnek találja, kell neki a vesztes borúja, de a legyűrt fegyelmezett méltósága is, hogy józanultan vonulhasson el, fegyvertelen katonaként a csatatérről. Ezért nem álcázza rajongása közvetlenebbül a személyességet, az egyéniséget. Ezért nem John Brownt isteníti. Amikor az egyéniség olyan harcot vív, melynek végén a vereség az akaratisággal azonos. Viszolyog hallani is.

Szó sincs arról, hogy a négerekkel lenne baja. Soha nem beszélt egy feketével sem. Nem kereste a társaságukat, de nem is veszekedett volna velük, ha egy-egy egyetemista szerecsennel összefut.

De a képzelt háborúban ez is a világos viszonyok példája volt. Az ellenség azonos a négerrel. Az ellenség a néger, így hát könnyebb megérteni az egész csatát, itt a déli fehérek, ott az északi feketék. Az aztán egyáltalán nem zavarta, hogy alig volt néger katona északon, maga a kép tetszetős, és ez elég.

Balogcsákó mégsem gyökértelenül, vagy ötletszerűen merült bele az önbecsapás ezen amerikai sűrűjébe. Gyermekkora estéi, a nagymama meséi a

653