Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Kilián László: Kártyaszeánsz
véleménykülönbség - amely férfiúi valójukból (vagy szellemükből) eredt - rendre attól sorvadt el, hogy Hypatia a beszélgetés hevében a „nőlényegból”, mint cifra házból fejtette ki indulataival, érzékeivel igenis tudatosan megtámogatott fényló' gondolatait. Volt a férfiak között, aki a vita legindokolatlanabb helyein is bókokkal szakította meg nézetei és az ellenséges nő nézeteinek harcát. Ez kizökkentette, aztán maga is bosszankodott kompromittálódott férfiúi eszméken. Mióta, így az életen túl vetődtek ide-oda, a bók, az elfojtott kívánalom az egész társaság mindennapos gyötrelmévé vált és állandó kerékkötője lett minden beszélgetésnek. Az egykori vendégeskedők zavarodottsága szellemállapotukban néhai menekülési lehetőségüket is túlélte: már nem lehetett kilépni Hypatia házából egy forró és indulatban tobzódó éjszaka után. Az asszonynak a viták többségében igaza van. Ez tette a végtelenített együttlétet olyan hasadttá. Ezért örültek most a kan-bölcsek Hypatia révülésének. Ismerték őt, így tudták, magában már régóta vitatkozik. Állandóan vesztes véleményeik miatt nem tudták annak bizsergő örömét felszívni agyukban, hogy Hypatiával vitatkozni annyit tett, mint szellemi-gondolati szeretkezésben leledzeni a halottan is kívánatos nővel. 0 kérte a két Arisztotelész-aforizmát barátjától, aki persze már megbánta, hogy megígérte neki. Ajánlkozását a többi férfi sem felejtette el. „Mert az érzékelés nem önmagát veszi észre, hanem van még valami más, mint az érzékelés és aminek az érzékelés előfeltételének kell lennie. A mozgató ugyanis lényege szerint előfeltétele a mozgatottnak, s ezen nem változtat az sem, hogy ezekről csupán egymáshoz való viszonyukban szoktunk beszélni.”1 Gyakran olyan gyűlölettel gondolkodtak a tudós nőről, hogy elfelejtve örök társaságára utaltságukat, abban a hamis hitben tetszelegnek: ők is abban a fanatikus csőcselékben dühöngenek a nő teteme felett.- Adott egy kijelentés, aztán egy hasonlattal tenné még értelmezhetőhbé. De miért olyan tág a nyitó alapforma és őstartalma, ha olyan más és kicsinyes természetességgel szűkíti be az értelmezéskor. Végtelen? Vagy szónoki közhely ? Hatásvadász a nagy Arisztotelész?... Nem - mosolyog magában Hypatia. Közben önkéntelenül is felszínesebb képzeletének képeit látja: öreg, keresztény csuhások serénykednek egy valószínűtlen fényben úszó szobányi barlangban. Kúpot szeletelnek. Az agyagkúpok szeletei asztalaik körül hevernek. A barlang túlságosan is nyirkos lehet, mert a cafatok nem száradnak ki, nedves felületük egyre csillog, mint a jószág friss belsőségei.- Ha azt mondom, a példából értelmezem az ősjelentést (miszerint az érzékelés előfeltétele), akkor filozófia helyett iskolás logikai sémát, érdektelen trivialitást találok. De ha tudom, hogy a példa a szájbarágás kedvéért születik, a hasonlat árnyéka annak, amit képszerűvé akart tenni, akkor kísért meg az igazi Arisztotelész... Azt hiszem... Pedig bármennyire is tudatos Hypatia indulat- és érzékiség-támasztéka, őt is nyomasztja a gondolat ágrólszakadt magánya. Észreveszi a férfiarcokon, az erotika hat rájuk, testi beidegződéseik szélfútta túlvilágiságukon is lüktet, míg kínosan ügyelnek, nehogy gondolataikból felbukkanjon a vágy, a gondolat és lelkesültség vágya. 1 1 Arisztotelész: Metafizika 1011a 649
