Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Kilián László: Kártyaszeánsz
-Apápák aztán beszélhettek, hadakozhattak, diplomáciázhattak... Acím, a pápaság együtt bukott a horizont alá a császársággal. Csak keserves próbálkozások akadnak a fénykort idézni. Akaródzik a szegény vatikáni főem- bernek. A lap eltűnt, az eró', az igazi jelentés, mint lélekhagyott test. A világi hatalom és az egyház uralma mellett a Tűz tábornokával együtt süllyedt a felejtés ködébe a bűvész négy lapja is, mert az ügyes kéz, a megáldott szemfényvesztés, a matematika-idéző manipuláció is odaveszett. A bőség érzete, a tékozló, ügyes játékos alakja immár a rózsaszín múlt. Aztán a TITOKZATOS KÉZ túrt a lapok közé 1943-ban is. Ekkor újabb birodalom enyészete kezdődött: az uralom birodalmáé. Február másodikén BEFOGOTT SZEMMEL emelte ki az általa eltervezett 12 lapot, hármat-hár- mat minden színből. Hát persze, hogy ugyanazokat. Most maga a birodalom járatta le a lapok figuráit. Hogy a TUDATOS akaratából, de a TUDATOSNAK segítsen. A Hl figurás lapok semmisültek meg, hiszen többé a halál sem rémisztett úgy, mint előtte. A halál addig késett, addig várt, míg az összezárt szenvedők belátták, valóban őt váiják, már csak ő, a halál segíthet, de nem jött. Az áhított, a szeretett halál? Hol volt már a szép járványok ideje: fő rémnek lenni. Az uralom birodalma meztelenre vet- kőztette a kaszást, leszedte a pengét a kaszájáról, aztán a csupasz nyéllel ottmaradtat az emberek közé lökte. így járt az is. Hiába pata, szarv és fogcsikorgató üvöltés. Sudár emberek jöttek, iszonykerekítésükkel a nyakába ültek és minden addigi kísértését felülmúlták, valamennyit sorozatgyártásban csavarintották, anyagba. Mindez végérvényessé, lám, megint a lapok kámforrá váltéval. A harmadik lap az Q jelzésű a februári eltűnésből. Ez a háború igazságát tette mesévé. A kard, a karnak ereje mint a keletien kovász. Az uralom birodalma gépmadár helyett vascsövekbe oltotta a távolságok berepülését és az ember kovásza az égből hullott a tűzön sült keletien és ártatlanul. Az igaz háború így lett oda, a mérleg kihullt Justitia kezéből.” Gigli itt abbahagyta. Sietett megígérni, továbbmondja legközelebb. Nem is kell tartani tőle, hogy elszalasztaná... mert neki most hirtelen dolga van. Szeret így elmenni. Akár mondat közepén. Bizonyítani: milyen fontos, vagy félelmében: talán unják. Azóta Gigli, mióta a Caruso-filmet egy álmatag délután akkori barátjával megnézte. Akkor a fanyalgó barátok által adott gúnynévként viselte, most ő büszkén, igaz, lányos-szemlesütve mutatkozik be így. Ha utánakérdeznek, elmondja történetét. Neki nagyon tetszett a film. Egyedül neki. Gesztikulál. Nagyon fekete. Kékes fény a haján, szemöldökén. Viselkedése vibráló. Hamis felvillanyo- zottság. Homlokán két egészen tompa púp. Simára dörzsölődött szarvacskák. Állán az erélytelenséget szeretnénk felfedezni. Hol sikerül, hol nem. Első pillantásra kövérkés. Száját csaknem minden ritkán néma pillanatában csücsöríti. Fütyül. Mascagnit, Verdit, ritkábban Paganinit, habár utóbbi az operától távolabb. Váratlanul - mondandóját is sutba vágva - közel hajol a legérdeklődőbb hallgatójához és megkérdezi.- Nem lenne előnyösebb Rossinivel is foglalkozni, hogy tőle is bizton elfütyülhessek egy-két darabot? Ilyenkor még erősebben affektál, de döbbenetes pontossággal folytatja a 645
