Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: "A vers a jel, hogy egyszer mégis éltünk"

magyar költő versekből épített tanyát egy világváros eldugott zugában. „Haza a vers is” - hozták később a feloldozás malasztját a későbbi hazai látogatók. De nem éreztem magam sem bűnösnek, sem menekültnek. Közben egy emberöltő elfutott felettem, és változásra már nem lenne erőm, még ha akarnék is változást.- Becs jelentős szerepet játszhatott életében (diplomáját is ott szerezte), hiszen egész verskötetet (a Bécsi képeskönyvet) szentelt a városra emlékezve.- Bécset megszerettem idővel. Diploma, fiam születése és a szabadság érzése megszállók nélkül Budapestet vetítette elém és a vágyat: ott mennyivel szebb és jobb lehetne, ha megadatnék az igazi szabadság. Nem nosztalgiát éreztem, hanem meg akartam fogalmazni a minőségi különbséget. Nekem sem Bécs, sem Prága igazi, mély városélményt nem tudott adni Budapest után. Nosztalgiát valójában Párizs után éreztem. Párizs nekem a Bakonyom volt. Párizs, ahogy Ady és Vas István írták. Van egy kiadatlan kötetem: Mégegyszer Párizs címmel. Talán egyszer az is megjelenik, ha megtalálom a kéziratot, az illusztrációkat.- Költeményeiben nem nehéz fölfedezni a nosztalgiát. egy ismerős táj szembejött az emberek fölött” - írja a Naschmarkti ballada című versében; itt egyetlen szó: az „édesebb” indítja el az emlékezést a régi honi szüretekre. Ez még a bécsi esztendőkben volt, a 60-as évek elején. Meddig kísérte el ez az érzés?- Itt szeretnék egy kisebb kitérőt tenni a Bécsi képeskönyv történetével kapcsolatosan. Diákéveimben Bartók és Kodály zenéje lüktetett halántékomban, s így természetes volt, hogy Kodály idézete velem volt bécsi éveim alatt. Mikor a hatvanas években Budapesten jártam, hajtott a vágy, hogy Kodály Zoltánnak átadjak egy példányt, mutatván, hogy egy ici-picivel én is segítettem nyelvünk ápolásában.

Szokolay Sándor segített, hogy néhány percet kapjak a könyv átadására Kodály lakásán. A percekből órák lettek, és Sándor távozásunk után kijelentette: ha már a Tanár Úr ennyi időt adott, nekünk is kell még beszélgetnünk. Akkor éppen a Vérnászon dolgozott, és a Rádióhoz kellett volna bemennie. Javasolta, hogy menjünk egy közeli cukrászdába beszélgetni és telefonálni a Rádióhoz. Egy fülkében egy aszkéta arcú férfi telefonált. Én felkiáltottam az örömtől; nézd, János! Egy este Kodály és Pilinszky! És akkor én mutattam be Pilinszky Jánosnak Szokolay Sándort Los Angelesből - Budapesten. Kiskunhalason a Szilády Áron Gimnáziumban hallott eleve elrendelés bennem földi találkozókon adott üdvösséget és megújító erőt. Sajnos, Pilinszkyt nem láttam többé, pedig O áll annyiszor mellettem, ha magyarul nagyon egyedül vagyok a világ bármely táján.-Költészetében az alföldi táj (Tanya című szonettjében például) és Kinkun- halas is „fészket vet”. Akácfa című versében az óceán sós párájáról és a pálmafákról^ olvasva a magyar olvasónak önkéntelenül a mikesi paradoxon jut eszébe: „Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem feledhetem Zágont.” Ilyen erős volt a szülőváros vonzása?- Kiskunhalas egy életre meghatározta útjaimat és magatartásomat. A házunk előtti kuruc szobor öntudatom ébredésétől kezdve arra emlékeztetett, hogy a labanc világ nem lehet az enyém, hogy járatlan utat lehet, és sokszor kell választanunk, mégha Rodostóba vezetnek is. Az öreg temetőben Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc versein és műfordításain tanultam

593