Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Hárs György Péter: Mi még a pszichoanalitikus

példáját, akik már attól is boldogok, ha hosszú nyugvásukból végül napvilágra tudják hozni a felbecsülhetetlen értékű, ám hiányos régiségek maradványait. A hiányzó láncszemeket más analízisek mintája alapján pótolom, de a lelkiismeretes archeológushoz hasonlóan minden esetben megmondom, hol végzó'dik a hitelesség és hol kezdődik a saját konstrukcióm” (Freud: é.n./a., 23.). A metaforaválasztás korántsem esetleges voltát, megalapozottságát indokolja mintegy a Stefan Zweignek tett büszke levélbeli vallomás: „tulajdonképpen több archeológiát olvastam, mint pszichológiát” (Zweig: 1993, 130.). Ugyanezen metafora egy másik előfordulása kapcsán Thoma és Katchele a következőket jegyzik meg: „a pszichoanalízisnek mégis könnyebb dolga van (mint a régésznek -H. Gy. P.), mert a jelenben kommunikálhatunk a múltbeli sérelmek hordozójával, áldozatával. (...) Freud megmaradt a régész és a pszichoanalitikus rekonstruktív munkájának messzemenő egyezésénél, amikoris az utóbbi (több segédanyaggal rendelkezik, mert még élővel fáradozik, nem pedig széttört tárggyal)”. (Thoma-Katchele: 1987, 240-241) Az idézett szerzőpáros ezután áttér az archeológus-metafora és a szobrász-metafora összehasonlítására, természetesen rekonstrukció és konstrukció szem- beállítására élezve ki a különbségeket. A történészt és a régészt eszerint az különböztetné meg a szobrásztól, ami attól a festőt is alapvetően megkülönbözteti: ez utóbbi, mondja Freud egyetértve a leonardói gondolattal, felrakja rétegről rétegre a hiányzó részeket, míg a szobrász fokról fokra lefaragja a fölösleget. A sebész, tehetjük hozzá, szintén úgy jár el, hogy vágja, vési, formálja a maga anyagát, ugyanakkor ő össze is illeszti, forrasztja, pótolja is a darabokat. A konstrukció/rekonstrukció problematika, az archeológus/szob- rász szembeállítás föloldására Zweig talált is egy szellemes összebékítő metaforát: „Tulajdonképpen a pszichoanalitikus kezelés egy rendkívül szövevényes, legkevésbé sem mechanikus és csaknem művészi folyamat, amit leginkább egy régi, piszkos, tehetségtelen kézzel átfestett festmény megfelelő restaurációjához lehetne hasonlítani, s ami egy rendkívül érzékeny és drága anyagban milliméterről milliméterre haladva, csodálatos türelemmel tárja fel egyik réteget a másik után, és kelti azt életre addig, amíg a felső rétegek lassú eltűnésével a valódi kép végre természetes színeiben jelenhetik meg.” (Zweig: 1993, 65.) Számomra viszont az alapvető probléma e metaforákkal kapcsolatban nem ez.

Konstrukcióról és rekonstrukcióról beszélni, tehát „csupán” a módszer és a technika metaforáiként kezelni e szóképeket annyi, mint nem venni észre mély azonosságukat, amely minden különbözőségük ellenére is a freudi metaforaválasztás meghatározó jegye: nem venni észre a tárgy metaforikus azonosságát. Ez a mulasztás azt jelenti, hogy megfeledkezünk az ősi arisztotelészi elvről: tárgy és módszer egymást kölcsönösen meghatározzák, tehát elválaszthatatlanok. Ha Freud egymástól ennyire különböző technikákat sugalló metaforákat tudott egyazon jelenséghez rendelni, az azt is jelenti, hogy tárgya megengedte azt, hogy értelme mindezek metaforikus tárgyaiéval közös legyen. S a négy említett tevékenység tárgyainak metaforikus értelme valóban azonos a pszichoanalízisével.

584