Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Hárs György Péter: Mi még a pszichoanalitikus

A freudi topika nem hazudtolta meg magát, így azután a múlt = lent = tudattalan tételének és a múlt nem = múlandó tételének összefeszülése elejétől a végéig ott kísért az Álomfejtés lapjain - csakúgy mint a Rossz közérzet ... Róma-hasonlatában. „Elmúlt, elintézett, sok réteg alá eltemetett, elfojtott vágyakról is lehet szó, amelyekről csak álombéli feltámadásuk okán ismerhetjük el, hogy valami formában mégis tovább élnek. Nem haltak meg úgy, mint a mi fogalmaink szerint azok, akik elhunytak, hanem csak mint az Odüsszeia-beb árnyak, akik, mihelyt vért ittak, valamennyire felélednek.” (Freud: 1985, 180. ) Mélyebb értelemben tehát a mottó az analitikust áldozatot bemutató (vállaló?) pogány szellem- vagy halottidézőként, re- animátorként vagy re-vitalizátorként állítja elénk: „senki sem pótolhatatlan - nézd csak: csupán hazajáró lelkek -, minden, amit az ember elvesztett, visszatér” (Freud: 1985, 340.). Nem holtak a holtak, sugallja Freud, csak amolyan még-már nem élők - az analitikus valamiféle más-léttel foglalkozik. Ilyen más-lét, ilyen túlnan-való az álom, az elfojtott, a tudattalan, a neurózis, a pszichózis, de maga a neurotikus és az elmebeteg is. Egyik sem nevezhető holtnak, hiszen jelen van, de nem tekinthető élőnek sem, mert nem része/részese a mának; jelen van, de nincsen itt. (Ennek a más-létnek markáns irodalmi megfogalmazása tér vissza például Juhász Gyula költészetében. Vö. Hárs: 1991.)

Világosan mutatja a problémát és a hozzá kapcsolódó vágyat is az álom a botanikai monográfiáról, amit Freud is úgy értelmez, hogy az Álomfejtésre vonatkozik: „közömbösen hangzik: monográfiát írtam, előttem fekszik, színes táblákkal van ellátva, szárított növények vannak minden példányhoz mellékelve. Olyan ez, mint a hullákkal fedett harcmező nyugalma: nem érezni már semmit a csata tombolásából.” (Freud: 1985, 326.) Ez a nyugalom a te- metetlen holtaknak a szemlélőre is átsugárzó nyugalma - a vágy: itt tiszta az időstruktúra, nincs semmi elfedett, nincsenek rárakódott rétegek. Hol van itt az archeológus szerepköre? Ugyanakkor egyértelműen holtakról (nem sebesültekről) van szó; meg kell fizetni a nyugalomért. „Közömbösen hangzik” - írja Freud a több mint meglepő reflexiót: de vajon közömbös volt-e valóban a holtak iránt? Sikerülhetett-e közömbösnek lennie? Nem, amennyiben gondoskodott számukra kijelölt és körülhatárolt helyről a topikában, a tudattalan lentjéről, mint egyfajta süllyedő temetőkertről, ahogyan a városokban is szokás térben is elkülöníteni élőket és holtakat. És nem, amennyiben makacsul próbálta bizonygatni, hogy az élőkkel foglalkozik. A dolog pikantériája az, hogy a bizonyítást úgy kísérelte meg, hogy a holtak kezét továbbra sem engedte el.

Kiásni vagy kifaragni

Kiásni vagy kifaragni - de mit? Freud kedvelt és gyakori metaforái az analitikus tevékenységére: az archeológia, a történetírás, a szobrászat és a sebészi beavatkozás. A négy foglalatosságból az első kettő nyilvánvalóan összetartozik, az utolsó szerepeltetését pedig, noha ebben a sorban látszatra kakukktojás, a szobrászattal való párhuzam indokolja. Az archeológus és a történész munkamódszerét némiképpen önkényesen összemosva a lehetséges példák közül álljon itt egy a Dóra-esettanulmánybó\: „kövessem azon kutatók

583