Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Z. Tóth Csaba: Az aranyfejedelem éneke

zeteiről, melyekben a szabir etnikumot „orosznak” nevezte a szerkesztő. Domokos Péter, hozzátéve (1984-ben), hogy, idézem: pzt a jelentést, ill. névazonosítást egyes kutatók nem tartják helytállónak, de jobb, valószínűsíthető ötletük a szó minéműségét illetően nincs”. Nem tudni, kire gondolt Domokos Péter, ki az az „amatőr”, aki nem fogadja el a szabir = orosz névazonosítást, s akinek ugyanakkor ne lett volna jobb ötlete ennél. Ha egy kicsit lelkiismeretesebb, valószínűleg utánanéz annak, hogy mindazoknak, akik a nemzeti hagyományok kutatásának fellendülése óta a magyar őstörténet szempontjából mondhatni kulcsfontosságú szabirokkal foglalkoztak, nem „ötletük”, hanem egyenest írásos bizonyítékaik voltak arra nézve, hogy a szabirok semmiképpen nem voltak oroszok, hanem éppenséggel hunoknak nevezik őket Priscos Rhétortól Theophanésig, s elsőként ókori forrásokban bukkan fel a nevük, mint akik Kelet-Anatólia, a Pontus-mellék és az Örmény-felföld területeit lakják; a Kaukázustól délre és északra ma is számos helynév őrzi emléküket3 4. Igaz ugyan, hogy a szabirok nem voltak hunok, csak a hunok kötelékeibe tartozhattak, ill. hun néprészeket olvasztottak magukba, ezért mondhatták a vezérkori magyar követek, Bulcsu és Termacsu a bizánci császárnak, hogy a magyarok régi neve ,yendíthetetlen szabir” (gör. szabartoi aszfaloi) volt, ami azt is jelenti, hogy a hunmagyarok és szabirok szövetsége már az altaji türkök felbukkanása előtt (558) létrejött (Id. Jordanes, HMEk 2.). Az is igaz, hogy az oroszokra, akik csak a 16. században hódítják meg az Ob-Irtis-Tobol vidékét, a bennszülöttek megszokásból néha átvitték a saber nevet, és e két nevet a hanti énekek gyakran keverik, ám az emlegetett szabirok egész habitusa semmiképp nem illik még a korabeli ruszokra sem, nemhogy a 16. századi oroszokra.

Nem kell ma már bizonygatni, hogy számosaknak akadt jobb, megalapozottabb „ötlete” a szabirok nemzetiségével kapcsolatban - elég, ha a mi kiváló Jerney Jánosunkat, Thury Józsefet vagy a nagyon tárgyilagos Sz. Patkanov orosz kutatót említjük -, de hát sajnos az elmúlt évtized tudományos rangra emelt és nemzetközileg is terjesztett történelemhamisításai őstörténetünket is alaposan befagyasztották. Pedig „finnugor” származtatásunk hipotézisének cáfolatát már a lelkes osztjákológus, Pápay József elvégezte, mikor 1898-ban a helyszínen, Nyugat-Szibériában kutatott. Mint Naplójából kiderül, az obi ugoroknál hiába is keresnénk a magyarokkal való rokonság tudatát - miként a magyar hagyományban sem szerepel semmiféle uráli „őshaza” - sőt, e „rokonnépek” nyelvének elsajátítása is irtózatos nehézségekbe ütközött Pápay számára: ,A legnagyobb akadály, amely lépten-nyomon megjelenik előttem, egy kivesző, pusztulófélben lévő nép gyermekies félelme, balvéleménye. Elkövettem mindent, amit csak lehetett, csakhogy megnyerhessem magamnak (helyesebben: annak a magasztos célnak, amely engem kihítt, kicsábított, elhozott ide, ebbe a nyomorúságba) - ezt a gyávalelkű, félénk népet. Alig tudtam elsajátítani nyelvüket, tolmácsot nem kaptam még drága pénzért se.”1 Szerencsére a pelyvában akadnak gyöngyszemek, amint ezt á hanti ének mutatja.

Az ének ugyanis elénk varázsolja a gazdag, hadban erős, fergetegesen nyi- lazó szabir lovasnépet, bepillanthatunk életébe, láthatjuk viseletét, tárgyait,

3 Id. Függelék.

4 Pápay J.: Északi osztják medveénekek, Bp. 1934.

564