Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Brém-Nagy Ferenc: Mire megérkezünk (részlet)

- Jó napot kívánok! - köszön illendően.

Megáll előtted néhány lépésre. Negyvenes éveinek az elején járhat, úgy saccolod, bár arca tipikusan időtlen arc, olyan, amelyikről nem lehet megállapítani a korát. Elől megritkult, sötétszőke haj, magas homlok, két mély ránc a két kissé előreugró, dús szemöldök között, mélyen ülő, enyhén ferde vágású, acélkék szempár, vékony, egyenes orr, határozott, széles pofacsontok, ápolt körszakáll és bajusz, vastag, húsos ajkak.- Nincs szükségem pénzre - folytatja.

Hangja mély, beszéde lassú. Ruházata rendezett, sőt ha a felhajtott gallérú, lábszárközépig érő, derekán övvel összehúzott, szürke tolikabátja alatt látható élére vasalt szövetnadrágját és megcsillanó, kipucolt félcipőjét nézed, inkább elegánsnak mondanád. Tényleg nem látszik hajléktalannak.- Akkor meg mit akar tőlem? - kérdezed ingerülen.- Segíteni - válaszolja rendíthetetlen nyugalommal, szelíden. - Ön nem ismeri ezt a várost. Fáradtnak és zaklatottnak látszik. Jöjjön el hozzám, itt lakom a közelben. Megfürödhet, megreggelizhet, ha akar pihenhet is egy kicsit. Higgye el, jót fog tenni magának.

Diagnózisa tökéletes. Végtelenül fáradtnak érzed magad, megváltást jelentene egy forró fürdő. Enni sem ártana, noha momentán nem vagy éhes, tudod, az leszel, és nem tudsz majd venni semmit. Hirtelen villan fel bennem a gyanú: a férfi bizonyosan buzi, aki itt az állomás környékén szedi fel partnereit. A gondolat logikusnak tűnik föl, hiszen mit kereshet itt egyébként ilyenkor.- Tudja, rossz alvó vagyok - mondja, mintha az el sem hangzó kérdésedre válaszolna éjjelente, ha felébredek és nem tudok visszaaludni, le szoktam jönni sétálni. Járom az utcákat és gondolkodom. Ilyenkor még ez a nappal kibírhatatlan város is kellemes.

Szabadkozol. Megköszönöd és elhárítod a meghívását, mondván, minél előbb a rendőrségre kell érned.- Bizonyára furcsának találja, hogy csak így meghívok magamhoz egy vadidegen embert - semmi változást nem érzékelsz a hangjában, továbbra is lassan, nyugodtan ejti a szavakat. - Talán az is megfordult a fejében, hogy homokos vagyok. Megnyugtathatom, a nőket szeretem, és a szokásaim között sem szerepel ismeretlenek otthonomba invitálása. Gondolom azt kérdezi, önt akkor miért? Nos, messziről láttam, hogy idegen, ahogy tanácstalanul topor- gott az utcán, mielőtt átkelt volna a zebrán, elhatároztam, útba igazítom vagy elkísérem oda, ahová igyekszik. Amikor közelebb ért és megláttam az arcát, tudtam, hogy bajban van. Olyan fáradtnak és kétségbeesettnek látszott, hogy azt gondoltam, fel kell ajánlanom a segítségemet.

Szavai mintha megnyugtatnának kissé. Gyanúd nem oszlik el teljesen, ám valahogy eltompul. Elbizonytalanodsz; mérlegelni kezded az invitálás elfogadása mellett szóló érveket, és a vele járó veszélyeket. Értelem és test egyenlőtlen küzdelme ez. Végül a fáradtság dönt; lesöpri kételyeidet, súlytalanná változtat minden óvatosságra intő felvetést. A férfi elindul. Egy gondolatnyi késéssel csatlakozol hozzá.

Átvágtok a kereszteződésen, az állomás előtt futó széles úton haladtok tovább. Utitársad magáról beszél. Egy kis faluban nőtt fel, az ország keleti részében. Egyedül nevelte fel az anyja őt és két testvérét. Egészen kicsi volt

547