Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Brém-Nagy Ferenc: Mire megérkezünk (részlet)

még, amikor az apjuk otthagyta okét, szinte alig emlékszik rá, néhány kép él benne róla. Sokat nélkülöztek. Az iskolából is kimaradt a hatodik osztály után, dolgoznia kellett, hogy megéljenek. Tizenöt éves korában jött el otthonról.

Miközben hallgatod, nézed a kirakatokat. Természetellenes pózba merevedett, üres arcú bábuk drága ruhakölteményekben, egészablakos kompozíciók zacskós levesből, műkávéból. Egy hídon keltek át. Lent hömpölyög a folyó. Távolabbra nézel. A két part fényeit látod egy rövid szakaszon, aztán belevesznek a ködbe. Olyan, mintha belőle fakadnának a hullámok, hogy aztán örvényeket vetve megostromolják a pilléreket, majd belé térjenek vissza.- Mikor megérkeztem - mondja a férfi -, megrettentett a város. Soha nem láttam ennyi embert egyszerre. Idegen volt minden, a nyüzsgés, a járművek. Minden ház egyformának látszott. Felszálltam az állomás előtt a villamosra. Szerencsémre körbe járt. Egész nap utaztam. Nem mertem leszállni róla.

Elhallgat, csendben lépkedünk egy ideig. Megindít a történet, s ez elég ahhoz, hogy gondolkodás nélkül belekezdj a sajátodba. Ömlik belőled a szó. Elmondod az újságban olvasott felhívást, a telefonbeszélgetést a szállón lakó lánnyal, a pályaudvari rendőrségen történteket. Közben befordultok jobbra, egy keskeny utcába. Nem messze a saroktól a férfi megáll egy ház előtt. Megnyom valamit a kaputelefonon. Halk berregés hallatszik. Benyomja a súlyos kapuszámyat, bemegy, villanyt gyújt és betessékel. Éppen befejezed a mondókádat. Becsapódik mögötted a kapu. A visszhangzó csattanás kiszakít tompultságodból. Egyszerre világossá válik, nagy hiba volt elmondanod ezt az egészet. Teljesen kiszolgáltattad magad, s a dolgok jelenlegi állása szerint akármi történik veled, még csak keresni sem fog senki.

548