Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Czakó Gábor: Aranykapu
denek fölött szerette, éppen ezért nem méricskélte tetteit. Van arra úr, aki megítélje az ilyesmit. Inkább a Duna felől emelkedő' rétre irányozta tekintetét, oda, ahol a sok esó'től szélesen kiterjedt a zsombék, s ahol egy lovas kaptatott fölfelé. Lándzsájának zászlaja szerint a hercegi seregből. A vízicsibe fiókák csipogva menekültek nehéz lova patkója elől. A tegnapi vitéz! Mintha a párából tűnt volna elő. Opos jobb öklével megdörzsölte szemét. Az imént ott még semmi nem mutatkozott, csak pár ritka nádcsomó, azon túl pedig a Duna fodros habja, csónak, vagy fedezékül szolgáló fűzfák sehol, nos ott poroszkált a tegnapi vitéz. Szögszín lovon barna, szakállas férfi. Többet nem lehetett kivenni arcából sisakjának széles orrvédője miatt. Laza, kissé görnyedt tartása azt leplezte, hogy magas, erőteljes alkatú és tapasztalt vitéz, aki esettséget színlel, mint a szárcsa, amely fiókáitól úgy csalja el a rókát, hogy eljátssza: eltörött a szárnya. Opos kutató pillantása rögtön fölfedezte a cselt. Azt is, hogy előkelő lovag az illető, rangját rejti, ezért húzott páncéljára szakadozott darócinget, pajzsa ezért kopár. Mindössze egy darab ócska, hor- padozott bádog. Akár Salamoné; ő is mellőzte uralkodói jelvényeit ezeken a vár alatti portyákon. Híres, koronás ezüstsisakjára, melyen tizennégy arany oroszlán tartott őrjáratot körbe-körbe ezüst levelekbe foglalva, kun süveget húzott. A király is észrevette a lovagot, s rögtön sarkantyúba kapta paripáját.- Na, megvagy! A tegnapi vitéz bizony az elmúlt délután egyetlen döféssel halálra sebezte viadalban Mihályt, Dénesnek a vár kulcsárjának fiát. Megvagy? Opos kiáltott volna, de már késő volt, Salamon összecsapott az idegen lovaggal. Opos már tudta ki az: a nyeregkápára akasztott csatabárdjáról fölismerte. Az első ütközet nem sikerült, mindketten ügyesen kikerülték a másik lándzsájának öklelését, egymás közelében forgolódott-csúszkált a sárban a két csatamén. A lándzsák használhatatlanná váltak, közelharcnak kellett következni. Kardot rántottak hát, s kissé elhátráltak, hogy rendezzék lovukat. Opos megindította Murzát, hogy kedvezőbb állást találjon. A küzdők ismét összecsaptak, csendültek a nehéz kardok, de csak egyet. Salamon hirtelen elejtette a magáét, s ha paripája nem teszi a dolgát, s nem szökken oldalra valami hihetetlen lóbölcsességgel, bizony a tegnapi vitéz csapása leteríti a királyt. A várfalon mulatozó közönség elnémult, mint amikor vércse csap le a verebek közé. Ilyent ők még sosem láttak, hogy a király viadalban meghátrált volna bárki emberfiától. Iránytalan mormogás hullámzott közöttük, senki sem tudta a választ, a zavart kérdések visszafordultak. Aztán embertelen csönd. Nem néma, mert az ügető ló patkója csengett-bongott a kövezeten, dongott a felvonóhídon és kongott a visszhangos várudvaron, de szó nem hangzott, mintha elnéptelenedett volna a világ, vagy ami még rosszabb, kiveszett volna belőle az igazság. A tegnapi lovag nem üldözte a menekülőt. A lovászok szinte lábujjhegyen szaladtak a kapubástyához. Mukkanni sem mertek a halotthalovány arc láttán. Dénes kulcsár fogta meg a hosszú ka521
