Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Czakó Gábor: Aranykapu
reste volna a súlyosan összefonódó embergyűrűben. Anasztázia anyakirályné azonban félrefordult, hagyta magát hátrább soroltatni. Úgy tett, mintha Dezsó' érseknek kellett volna valami halaszthatatlant súgnia. Dezsó' épp oly tanácstalan volt, mint a király; a „fölkészülés” során rendesen meggyóntatta a kis fólséget az esküvőre, ám nem talált megnyugtató megoldást a hamvasszőke Margit grófné leckeóráinak értékelésére. Növeli-e, vagy csökkenti a bűn súlyát, vagy akár el is törli, ha a tett nem a lélek benső, bűnös gerjedelméből fakad - mint például a cselédlányokkal folytatott játszódás, amiért a király meg is kapta a magáét -, hanem bölcs szülői tanácsból, ami viszont a dinasztia és az ország érdekére vetette a legtisztább szándékokkal fényesített tekintetét. A sikeres házasság és általa a német és a magyar királyság közti szilárd szövetség egy nemzedékre kiküszöbölheti a belháborúkat. Ezrek életét és javait kíméli meg és virágzást hozhat az egész nemzetnek. Ráadásul a bölcs szülői tanács hathatós gyóntatói segédlettel adatott. Lehet-e szent, aki uralkodik? Lehet-e szent az Isten szolgája, ha udvari föladatot vállal? Lehet-e király, aki nem szent? Hol van itt egérút? Salamon menekült volna a hatalmas ágy érdesre keményített gyolcshullámai közé, ám azok föltorlódtak Judit higgadtan várakozó testének hatalmas szirtjén, mely úgy rózsállott a selyeming alól, akár a fagyos piszkei márványkő, amikor meglepi a novemberi dér. Vagy a pólai vörös föld az ezüstsisak repedéseiben... Akkor, abban a szerencsétlen, izzadságos vergődésben susogta először a fülébe Judit: - Gyerek vagy, nem király, gyerek! - s fölötte kimosolygott a bámészkodókra. Salamon rögtön odakapta fejét, és látta is kire: a busaszemöldökű hókára, Ernő osztrák őrgrófra. 3. A két angyal Azon az emlékezetes, sokaknak keserű és kegyetlen, másoknak boldog és győzedelmes 1074-es esztendő őszén Ernő és Judit kettesben csomagolt a pozsonyi várban - Salamon tudta nélkül. Odakünn hullott az eső. Szemerkélt már hetek óta, mint az árva, aki nem bírja felejteni édesanyját. Nem zuhogott, potyogott folyamatosan. Lajhogó eső, értékelték a várbéliek. Olykor kisütött a nap, néha átderengett az el-elvékonyodó felhők mögül, aztán csöpörgött tovább. Vagy ha éppen elállt, akkor köddé válva emelkedett vissza iménti helyére, hogy holnap hullhasson újra. A palota ólomkeretes ablakszemecskéi mögött, a párkányon, egy pillanatra vörös vércse pihent meg, karma közt elfogott galambfiókával. A vércsén túl hatalmas, nyúlós, szürke csöppre emlékeztetett Magyarország. A vénülő, ám a királyné mellett oly kackiás őrgróf úgy találta, hogy éppen visszaomlani készül abba a messzi, ázsiai tengerbe, ahonnan pár emberöltővel ezelőtt idehullott. Ahonnan annyi nép érkezett már a Duna partjára, hogy tündököljön és elenyésszen. Kisebb előadást tartott a kérdésről Juditnak. Az helyeslőén bólogatott, miközben nyakláncokat és karpereceket csavart parasztkendőbe, hogy ne csendüljenek utazás közben. IV. Henrik hada szeptemberben behatolt az országba, és a Szent Kereszt Fölmagasztalásának napján Vácra is bevonult, hogy visszaszerezze a trónt sógorának, ám néhány kisebb csetepaté után visszavonult. Állítólag Géza megvesztegette a vezéreket, élükön az aquileiai 519
