Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Czakó Gábor: Aranykapu

csodavárástól. A lankadatlanul mormolt, lihegett esküktől, könyörgésektől, fogadalmaktól. Salamon balján egy középkorú, kövér asszony hosszú, száraz nyeléseket végzett. Már három hete nem ivott egy csanak bort sem, pedig az ura kocsmát tartott a fajszi révnél. Ők ketten Judittal a boldogasszonyfája két oldalán álltak, mögöttük az aszkéta érsek, szinte csak egy üres köpönyeg. Lábuk előtt a földön tajtékzó szájjal vergődött az asszony. Az ágakon gyöngyök, színes rongyok függtek különféle köznapi tárgyak társaságában. A prófétaasszony kicsike, riadt szemű férje guggolva, szökdécselve serénykedett felesége körül, hogy egy fehér ronggyal kitörölje szájából a habot, nehogy megfulladjon. Dezső kinyomozta, hogy az asszony jelölt családból való. Apja, nagyapja, valamennyi üké híres táltos volt. Béla úr idején, az utolsó pogánylázadás után apja bevette magát a Vajas mocsaraiba. Hasztalan üldözték a király kopói, hiába verték föl a nyomát sokszor, elcsípni sem tudták, mert éber táltos volt, aki nem aludt soha.

Péntek volt. Ennek a napnak estéjén az asszony évek óta átélte az Úr Jézus szenvedését és kínhalálát; iszonyú sikolyokba tört szavakkal a korbácsolást, a tövissel való koronázást, a bukdácsolást a nehéz kereszttel a Golgotára, és elrekkent némasággal a szögezést. Innentől csak a hab folyt a száján. Tüdeje sípolt, szép kék szeme, amely pontosan olyan volt akár édesanyjáé, kimeredt, nagyra, kerekre, lassan tükörré változott, s hiába borongott félhomály a szűk, levegőtlen helyiségben, a jelenlévők látták benne az Úr fuldokló vonaglását, vére hullását, töviskoronás feje fölött az égbolt összeomlását, amely egy pillanat leforgása alatt a délutáni verőfényből a vaksötét éjszakába zuhant.

A prófétanő hasra fordulva elnyúlt a könnyétől-nyálától sáros földpadlón, kezével kaszált, mintha kapaszkodó után kapkodna, hogy ne hulljék a halálba. A kis király csizmáját kapta el.- Szent, szent, szent! - hörögte, majd elájult. Férje és rokonai pokrócba csavarták, sietve kicipelték valahova. A tömeg zokogott, valahol hátul egy gyermekhang fölkiáltott:- Nézd a lábam, édesapám, látod, újra tudok állni! Az ajtó kiszakadt helyéből, többen, többféle énekbe kezdtek.

Salamon anyát keresve megrendültén markolt felesége vastag, izmos karjába.

Judit válaszpillantásában benne volt az a bizonyos mondat.- Csudálatos, ugye? - suttogta odakünn az érsek. - Fölismerte a királyt!- A csizmájáról! - hűtötte le a főpap lelkesedését Judit.- Nem, felséges asszonyom! Bocsásson meg az ellenkezésemért, de ellent kell mondanom. Ez az asszony nem a világi előkelőséget ismerte föl őfelségében. Mélyebbre látott.- Ahabókos tekintetével?

Ő tizenhat, Salamon pedig tíz éves volt, amikor a lakodalmi asztaltól a nászágyhoz vonultak, nyomukban Magyar- és Németország püspökeivel, hercegeivel és gró íjaival, akik tanúskodni jöttek: megtörténik-e az elhálás. Mert ha nem, akkor utóbb Salamon meggondolhatja magát, hűbéri esküjét visszavonhatja, s a zálogot, IV. Henrik nénjét elkergetheti, mint akivel házassága létre sem jött.

Dezső kalocsai érsek és a Nordheimi Ottó bajor herceg vezette a menetet.

517