Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Czakó Gábor: Aranykapu
ságukkal örökkön rothasztják, akár a pudva az egészséges fát maga körül. Éppen ezért mohóbban kívánta a megpróbáltatásokat, mint társai a zsíros falatokat. Ám teste eredendően erős volt, és a hosszú böjttől pedig oly szikárrá és könnyűvé érett, hogy a fájdalom szem elől tévesztette. Amióta rágós húsok és ropogós kenyerek helyett gyümölcsökön, tejen és sós vízben áztatott kenyéren élt, azóta rossz fogai se fájtak. Meg sem kottyant neki a háromszázötven mérföld végigtalpalása három hét alatt. Úttalan utakon, meredek hegyeken, és halálraítélt erdőkön át, melyeket a velencei gályák számára irtottak billo- gos homlokú, fületlen rabok, akik életüket annak köszönhették, hogy a fáknak kellett meghalniok helyettük. O, Lackó király, ő is bírta volna! Ugyanilyen jól bírta volna, mert nem létezett semmi a kerek világon, amiben bárki emberfia versenyre kelhetett volna vele. Lám, a reggeli mise útra bocsátó áldása óta rendületlen kedvességgel rakogatta a büdös és avas szalonna és vízidarabokat a koldusok markába a székesegyház kapujában a fehér márvány apostolok és a Nagyboldogasszony aranyfüsttel borított képmása alatt, mely dél óta külön napként verte rá a hőséget. Salamon is gyakorolta ezt a királyi kegyességet eleget, egész pontosan untig. Lackó viszont csurgó izzadsága mögül mosolygott, mindenkihez talált pár nyájas szót, gyűrűs kezét türelmesen csókoltatta; a jó fejedelem juttat magából a népének, bárki kéije, mint az ős vezérek, akik a Kárpátokon túli hazákban uralkodtak. A király uralkodik, nem hatalmaskodik. 0 nem kormányoz, de maga is kormány alatt áll. A király mindenkié. A koldusnak is jár belőle. Annak is, aki érte harcolva veszítette el valamelyik tagját, s a bitangnak is, akit a király törvénye s bakója tett nyomorékká. Még a hazátlan országárulónak is. Talán a marháknak is, melyek szelíd kolompszó mellett legelésztek amott a messzi domboldalon, melyet rómaikertnek hívtak; állítólag szőlők és mandulások virultak ott a római időkben. A mandulás megmaradt, s szabad erdőként gyarapodott. A Séd völgyében egészen Veszprémig vonultak a kedves, zöld ecsetre emlékeztető fák, amelyeknek a kifacsarodott törzse mutatta, hogy az idő járt közöttük eleget. A varég testőrkatonák meredten álltak a halat és szalonnát tartalmazó fadézsák között alabárdjuk hosszú nyelébe kapaszkodva. Terpeszben. Acélgyűrűkkel borított ökörbőr páncéljuk gőzölgőit az izzadságtól, legyek billen- gőztek a méhviasszal hegyesre fent, sárga bajuszokon. Nyilván tökéletes alamizsna szagot áraszthattak. Olykor-olykor némelyik képen törölte magát. Bezzeg a kapitányuk! Némileg ugyan féloldalra biccenve, mert nyilván meg- sántult a bal lábára, de mégis úgy állt, hogyha éhes vöröshangyák rohanták volna meg, csalódottan otthagyják abban a hiszemben, hogy kőbálvány. Bátor Opos! A vezeklő rögtön megismerte öreg, felnevelő vitézét. Néhány éve csak, hogy elváltak a jáki udvarházban. Bár vele lehetett volna Opos abban a bizonyos fényességes aldunai berekben, a barbarigai monostorban! De nem, nem. Másként történt, s jól. Ha Opos elkíséri a besenyő kalandba, akkor győzhetett volna, s akkor. Elvész. így jó. A drága öreg harcos azóta húszat vénült; talán szerencsétlen Péter öccse életét is nyűtte. Én egy életet, gondolta a zarándok és szíve gyökeréig meghatódott azon, hogy hűséges lovagja akaratlan és öntudatlan mintegy követni próbálta őt sorsa fordulatában. 514
