Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Tóth Gyula: Le beau Georges

igazgatója és Tolnai Gábor akadémikus. Talán nem szóltak egymáshoz. Tolnai Gábor 1987-es emlékiratának következő' mondatain azonban most sem felejtek el megdöbbenni, mintha három és fél évtizeddel később sem gondolt volna arra, hogy Szekerest, ha akkor hazatér, a vonatról hurcolták volna a bitófára. Tolnai Gábor ugyanis ezt írja: „Már akkor és azóta is nem egyszer elgondolkoztam, miként következhetett be egy ilyen szép politikai múltú ember életében olyan fokú elbizonytalanodás, majd törés, ami ahhoz vezetett, amiről szólok... Nékem sem volt rokonszenves az ő emberi magatartása. Ezen belül az sem, hogy könnyedén, felületesen hajlandó volt ítéletet mondani elevenekről és holtakról.” Tolnai Gáborban humanista együttérzés sem mozdult Geor- gesért, évtizedekkel halála után sem, pedig ő is tudta, emlékiratában is ott áll: „Az ilyen sorsú személyek - mint Szekeres is - szinte holttá lettek nyilvánítva.”

Nem így Semprun. 1980-as könyvében a legmélyebb fájdalommal siratja meg egykor vakbuzgóságból, rövidlátásból a barátságot, emberséget felrugó igazi sztálinista hibájából származó Szekeres-ellenségét. Semprun későinek látszó siratója még a mi időnkben hangzott el. Semprun: Szekeres György mutatott be Piernek, nem sokkal azután, hogy visszatértem Buchenwaldból. Csaknem ugyanitt, 1949 tavaszán... újra találkoztam Szekeressel. Aközbe eső időben barátokká lettünk. De ezen a tavaszon, 1949-ben felhívott telefonon Roger Vailland. Courtade megbízásából hívott. Azt a feladatot kapta, hogy értesítse az elvtársakat, mondta. Szekeres Párizsban van, de nem szabad szóba állni vele. Szekeres áruló lett, mondta Vailland. Elhagyta Magyarország római nagykövetségén betöltött tanácsosi posztját, és válasz nélkül hagyta a magyar párt felszólítását, amely visszarendelte Budapestre... Magyar- országon ekkoriban Rajk László perének előkészítése folyt... Szekeres rájött, hogy mi készül, otthagyta hivatalát és menedékjogot kért Franciaországtól. A francia rendőrség alkut ajánlott: Megkapja a menedékjogot, ha cserébe vállalja, hogy az elhárítás informátora lesz. Ha nem, kitiltják Franciaországból, és átadják hazája hatóságainak. Szekeres elutasította az ajánlatot. így hát Németországba, a szovjet megszállási övezet határáig kísérték, és átadták az orosz titkosszolgálatnak... Nem ismertem történetének részleteit. Csak annyit tudtam, hogy 1956-ban kiszabadult, és Budapesten dolgozik. 1960-ban, Nan- tuában, a Szekeressel való utolsó találkozásom járt az eszemben, mely 1949 tavaszán esett meg egy újságosbódé mellett... Éppen újságot vettem... Félrefordultam - Szekeres állt mellettem. Jól az arcába néztem, nem akartam úgy tenni, mintha nem vettem volna észre. Azt akartam, hogy tudja, észrevettem, és bár észrevettem, nem veszek róla tudomást. Azt akartam, hogy megértse: tekintetem és némaságom a pokolba utasítja őt. Vagy még inkább a semmibe... Csöndben néztük egymást. Mit csináltam volna, ha Szekeres megszólal? Egész belsőm reszketett erre a gondolatra... De 1949-ben, a Saint-Germain bulvár újságosbódéja előtt Szekeres egy szót sem szólt. Csöndben néztük egymást. Egy kis ideges mosoly vibrált az arcán. Elfordítottam a fejem, hagytam, hogy Szekeres a semmibe hulljon. (Semprun könyvének szerkesztője talán az 1949- et, 1950-re javíthatta volna át, tudván, hogy mindez a Rajk per után zajlott le.)

Georges portréjához idézzünk fel különböző korokban született leveleiből, jegyzeteiből néhányat: 1939 nyarán: A halál bátorsága is tiszteletre méltó. De

52