Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Vajda Andrea: Mese - mese: regényecske

öntötték ki, hiszen annak köszönhették a támogatást. Ilyesféle anekdoták nagy számban találhatók még a könyvben, amelyről ennek következtében összességében is elmondható, hogy nagyon szórakoztató olvasmány. A Kis regénytükör tulajdonképpen nagy mesekönyvhöz hasonlítható, titokzatos és furcsa történetek olvashatók benne különös elbeszélések burkába csomagolva. Maga a befejezés is ilyen, mondhatni: „befejezetlen”. Megoldódik ugyan az előzőek folyamán már többször is említett sítalpas asszony sírjának rejtélye, ám ezen a ponton mintegy félbe is szakad a rekonstrukció. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, csak azt látjuk, hogy a világítótorony őre megint egyedül marad, bezárkózik a maga kis világába, „elefántcsonttornyába” őrizve továbbra is a tudás fényét.

A könyv törzsanyagához - ötletesen és szellemesen - függelékszerű második rész kapcsolódik, ahol az alkotó részleteket közöl „A próbakiadás kritikáiból”. Ezek a szövegek nem mások, mint fiktív lapokban „megjelent” fiktív recenzió-részletek - a saját tollából. Segítségükkel a szerző lényegében önmagát, saját teljesítményét minősíti, ugyanakkor tényleg segít az olvasónak jobban megérteni a művet. Különösen az „Új Timpanon” című álfolyóirat recenzensének bőrébe bújva érti, miről is van itt szó... Ez a tény összefüggésbe hozható azzal, hogy a várhelyiek is indítanak a regényben „Timpanon” néven egy nagyreményű lapot, amelynek azonban csak három száma jelenik meg, s amellyel összefüggésben nem elhanyagolható, hogy az elbeszélő is az egyik szerkesztője az orgánumnak. A „Vári Lap” álrecenziója pedig szinte a regénybeli „Vári Néplapot” uraló Elöl sírköves kritikai dolgozata is lehetne. A fiktív szerző (egyszersmind Szauer Ágoston) szerénységét mutatja, hogy a többi periodikát csaknem kivétel nélkül negatívan nyilatkoztatja meg munkájáról. A humor tehát ennek az egységnek is meghatározó eleme marad, s mint ilyen mind Szauer írói technikájának, mind emberi hozzáállásának pozitív minősítése; bizonyíték arra, hogy képes az eseményeket és saját magát oldottan látni, érteni, értelmezni. Egyszóval: rendkívül érdekes és ötletes megoldás, hogy a könyv, a regény végén, formailag azon kívül, de lényegileg mégis azon belül kritikák helyezkednek el, minősítve a szöveg első, nagyobbik felét, számot adva az író önértékeléséről.

Szauer Ágoston, mondhatjuk, meglepett bennünket. A Kis regénytükör ékes bizonyítéka annak, hogy nemcsak költőként, hanem prózaíróként is megállja a helyét. Sok-sok apró történetből komplett kisregényt, egész kis regé- nyecskét varázsolt elénk. A ,JTolduduar” című álfolyóirat értékelése pontosan kifejezi véleményünket, miszerint ez „egy kisregény, amely nem politizál, csak azt nyújtja, amit gyermekkorunk óta titkon ma is hiányolunk: a mesét”. A mesére mindenkinek szüksége van. Brutális, erőszakos világunkból pedig mintha eltűnt volna a mese, s az irodalmi szövegek többsége is brutalitást, könnyedség és melegség nélküli világot jelenít meg. Ezért reméljük, bízunk benne, hogy Szauer Ágoston következő írásaiban is szembeszegül majd az illúziótlan kortendenciával. Ugyanis nemcsak „világmegváltó”, nehéz erkölcsi terheket cipelő, vagy - éppen ellenkezőleg - felelőtlenül mulattató művekre van igény, hanem az övéhez hasonló, könnyeden szórakoztató, nemesen derűs, egyben igényes olvasmányokra is.

(Széphalom Könyvműhely, 1998.)

507