Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Vajda Andrea: Mese - mese: regényecske

negyed- vagy féloldalnyi mikronovellából, szórakoztató, érdekes történetből épül fel az egész regény. A szerzőnek egyik történetről mindig eszébe jut egy másik, mintha fényképeket nézegetne, sorra kézbe venné, majd félretenné őket: új és új történeteket mesél nekünk. Rengeteg szálon futnak az események, de vannak visszatérő' motívumok, mint például a rendszeresen összejöveteleket tartó várhelyi Gondolatjel Irodalmi Kör, melynek vezetője, Elöl úr, a sírköves a város amatőr kritikusa volt. A „csapat” további három tagja az óvónőképzőt végzett Jóska, aki iskolában tanít, Pista bácsi, a Szabolcska Mihály szellemi örökségét folytató versíró és Károly, aki mindig ír. Ugyancsak állandó motívum Arnold úr története, az ezzel foglalkozó passzusok általában valamely dalszöveg egyik sorának felidézésével vagy valamilyen dallam fel- csendülésével fejeződnek be. Az elbeszélő ilyenkor rendszerint visszatér a jelenbe és csillagászati megfigyeléseinek eredményeit kezdi közölni, ami az ebben szakavatatlan egyszerű olvasónak ugyan eredendően unalmas lehetne, azonban mégsem jelent gondot, mert az efféle mozzanatokat bemutató részletek rövidek és hangulatilag szervesen hozzátartoznak a regény arculatához. Ennek ellenére a többi ízes, izgalmas történet sokkal jobban felkelti érdeklődésünket, inkább megmarad az emlékezetünkben. Mindenesetre e könyv mellett garantáltan nem alszik el az olvasó, ami nagy szó a történetelvűséget legtöbbször tagadó mai magyar prózában. Az itt egymás mellé állított apró történetek friss képzelóérőről tanúskodnak, következésképpen üdítően hatnak. Főként a mindent átfogó, a teljes könyvet belengő humor gondoskodik arról, hogy ne lanyhuljon figyelmünk; egyik érdekes, szórakoztató bekezdés után kiváncsian, várakozással telve máris olvassuk a következőt, s mire észbekapunk, a könyv végére érünk. Ekkorra a fent említett bonyolult, szövevényes cselekmény és idősík-rendszer talán nem is tűnik fel összességében olyan riasztónak. Az érdekes elbeszélés-egységek sora legfeljebb arra ösztönöz bennünket, hogy a tökéletesebb megértés kedvéért még egyszer elolvassuk a kötetet, s „végtelenítve” az olvasatok számát, újabb és újabb értelmezési lehetőségre bukkanjunk.

Külön foglalkoznunk kell a szöveg egyik legfontosabb sajátosságával, ami a cím alapvető magyarázatát is lehetővé teszi. Nevezetesen: azt a tényt érdemes regisztrálnunk, hogy a szó szoros értelmében „regények tükre” ez a Kis regénytükör címen létező könyvecske. Ráadásul több értelemben is. Egyrészt azért, mivel - mint ahogy már említettük - a regény nem más, mint egy fik- cionált regény, s abban még egy (második) román is szerepel, ami az elsőnek megfelelője; ezenfelül Arnold úr - aki mellesleg szintén amatőr csillagász - az „alapelbeszélő” hasonmása, tehát (megint csak) úgymond tükörkép. így aztán, mivel ez a tükörfigura, Arnold az íróról ír, az író általa voltaképpen önmagáról beszél. Másrészt azért „regények tükre” Szauer Ágoston prózakönyve, mert irodalmi élmények tömegét eleveníti fel, mintha a szerző olvasmányai között cikázva egy-egy alakról, eseményről, elhíresült alkotóról fantáziájában újraszülető figurát, eseményt mintázna meg, illetve ismétlődő szituációt alakítana ki a visszaemlékezés referencialitása által. Jóval több ez, mint a puszta olvasónaplóra emlékeztető reminiszcencia-futamok sorozata, sehol sem fenyeget az olvasottak rutinszerű visszaadása, ugyanakkor ami létrejön, genetikus összefüggésben áll a meghatározónak bizonyuló (egykori) alapművekkel. Hozzátehető persze: az olvasó sem mentes saját, azonnal aktiválódó előművelt505