Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Ágh István: "Rettenetes mítosz"
ÁGH ISTVÁN „Rettenetes mítosz”* Orosz János mindig az igazabb emberért cselekedett, a fájdalom és a vigasz tekintetét kereste, reményért küzdött a legkétségesebb helyzetekben is. Hiába állták körül a bárányát óvó pásztort az ördögi lények, legyőzte őket a szépség; a megégett emberek megégetett képein a kínok ember-mértékűek maradtak; a búcsúzó lovacska mégis csak fenséges tragédiától fénylett, akár Bartók homályból feketülő, megrémült, iszonyra vetülő' szemei. A Nap, Homok, Tenger plasztikus emberformái égszínkék, azúr és fóldbarna bolygóként léteztek az űrben, az élet kozmikus és közösségi valóságáról szóltak. A korábbi nagy mitologikus festményeinek nem az volt a végső üzenete, ami ezen a kiállításon látható, ez a teljes arctalanság, a megalázott ősállati tekintet, a személytelen gépies erőszak. íme, az ember! a címe új monumentális sorozatának, de a képek külön- külön megnevezetlenek, nem adnak semmi eligazítót a szó nélküli némaságban. Csak vannak, előálltak a rettenetes mítoszból, mint halálvértű ló és lovas, soklábú, szerkezetlábú gebe, torzvégtagú kobold-mutáns, sintér-pozi- cióban a pokol öltözetének dölyfe a patkányok és láncravert nyulak perspektívájában. A népmesék és a hiedelmes történetek alakjai az apokalipszis rémei lettek, a jelenvalóság kardélű vonalakkal metsz át a térbe, párából sejlik a múlt, minden szín az utolsó hóé, az utolsó hajnalé, az utolsó füveké, melyek együttesen a jövő emlékei. Mikor most azt látjuk, mi az ember, azt érezzük, mi lett az emberből földi vonulásának utolsó állomásán. * Elhangzott Orosz János kiállításának megnyitóján, 1999. III. 18-án. 501
