Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Novák Ferenc: Kezdődik a tánc

mészetesen nem a Közgázra pályáztam, hanem a bölcsészkarra. Viszont ekkor már dolgoztam, a fizetésemre szüksége volt a családomnak, tehát a kettőt össze kellett egyeztetni, nem lehettem nappali tagozatos. így az irodalom szakon levelező lettem, s mivel ekkor már jártam gyűjteni Elemér bácsinak, folkloristának számítottam, a másik szakom a néprajz lett. Itt nem volt levelező szak, Benke Valéria külön engedélye kellett, hogy kivételt tegyenek velem. „Egyéni leveleződnek hívtak, eljártam az előadásokra, de esténként tudtam dolgozni is. Úgy jutottam be, hogy Ortutay és Dömötör Tekla hosszasan beszélgettek velem, de irodalomból el kellett mennem rendes felvételire.

Vizsgáztam hát szorgalmasan irodalomból is, eljutottam az első államvizsgáig, de nem bírtam a hármas terhelést, ezt abba kellett hagynom. A néprajz szakot tisztességesen befejeztem, a nappaliakkal együtt jártam, vizsgáztam. És boldog vagyok, hogy olyan tanáraim lehettek, mint Ortutay Gyula, Tálassy professzor, Dégh Linda - akivel rengeteget vitatkoztam, s aki világhírű tudós lett Amerikában... S a csodálatos Dömötör Tekla, aki később, mikor már elvégeztem az egyetemet, a nagy korkülönbség ellenére barátjául fogadott. Nagyon fáj az elvesztése. Pótolhatatlan.

Közben az egyetem mellett dolgoznom is kellett. Vezettem a Bihari Együttest pár száz forintért, jártam ki Nagytéténybe a Metallokémiába, tanítottam pár száz forintért az ottani csoportot. Úgy állítottam be a próbákat, hogy járhassak az egyetemi előadásokra. A metallokémiások nagyszerű gyerekek voltak. Hat öntőfiú volt a csoportban. Előtáncoltam nekik, s ők csak bíztattak: „Táncolj még, tanár úr, kurva jól csinálod!” Meg meséltem nekik. Mindig volt nálam könyv - borzasztó messzire kellett utaznom, a 3-as busz végállomásáig, s onnan még gyalog -, vittem az olvasnivalót, s kérdezték: ,döbben mi van?” Egyszer Thomas Mann volt nálam, mondom: a József és testvérei. „Mi az?” Bibliai történet. „Meséld el, tanár úr!” Meséltem, meséltem, s mondták, látod, milyen jó, így nem kell elolvasnunk a könyvet. Meg táncolj, s akkor nekünk nem kell táncolnunk.

De hát egyszer szólnak, hogy valami Vörös Zászló ünnepség lesz, fel kell lépnie a tánccsoportnak. Mondtam, gyerekek, valamit csinálni kell, mert engem kirúgnak, s ha kirúgnak, nem mesélhetek nektek többet. Na jó, tanítsak be nekik egy táncot. Hát betanítottam a volt mesteremnek, Molnár Sándornak a Kónyi verbunkját, egy ilyen rábaközi verbunkra épített feldolgozását, ami jó taposó tánc, páros lábbal dobbantás, hátul koppantás, jó kis egyszerű csizmaütések voltak benne. Külön próbákkal, szorgalmasan, becsületesen benyesték ezt a számot. Amikor eljött a nagy nap, óriási felvonulás volt, sose láttak még ilyen vándorzászló-átadást, az egész öntőműhely, vagy kétszáz ember kivonult, és ordították, hiába beszélt a miniszter meg Gáspár Sándor, ordították, hogy „lássuk a népi táncot!”. S amikor elkezdték, majd kilyukasztották a színpadot, szállt a por, dübörgőtt minden. Becsületesen eltáncolták, zongorakísérettel. Háromszor kellett ismételni! S amikor levonultak, kiürült a terem; csak a táncra voltak kiváncsiak az emberek, nem volt ki előtt átadni a vándorzászlót. És ott maradt vagy ezer pár virsli, meg húsz rekesz sör. S akkor tudtam meg, hogy egy öntő mennyit tud megenni meg meginni. Ott ültek ezek a kilencven kilós, színpadszaggató öntőgyerekek este tízig a kondér körül, sóhajtoztak, mártogatták egy tíz literes mustáros üvegbe

498