Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Novák Ferenc: Kezdődik a tánc
a virslit, és itták a sört. Mikor mentünk haza Mihály Gyurival, aki mellék- foglalkozásként a zongorista volt, mondta, csinált egy kis statisztikát, fejenként tizenöt üveg sört ittak meg. Ezen kívül jártam Balassagyarmatra, hetenként egyszer, ott aludtam valami egészségügyi kollégiumban. Ott is kérleltek, meséljek inkább, meg táncoljak. így szedegettem össze a megélhetéshez szükséges pénzt - még könyvtáros is voltam, másfél évig a Kézműipari Vállalatnál -, de közben elvégeztem az egyetemet. A szakdolgozatom tulajdonképpen néprajz-szociológia dolgozat volt, táncleírások is voltak benne, de a lényege a tánc társadalmi szerepe volt. Külön fejezet a táncszavakról. Mi a szerepük a táncszavaknak, azon kívül, hogy jópofáskodnak. Beírtam vagy harminc csujjogást. Ortutay a vékony fejhangján mondta nekem, hogy „Kolléga úr, jeles, de ha nem volna jeles, akkor is jeles, mert az egész tanszék három hete a táncszókon röhög, le is sokszorosítottuk, szétosztottam nekik...” Mikor múzeumi gyakorlatra került a sor, az ötödik évben, Ortutay és Dömötör Tekla néni összefogtak, hogy hogyan kéne engem megtartani a szakmában. Nem kellett a múzeumban poros gatyamadzagokat leltározni, ezt megúsztam - egy kicsit azért részt vettem az óceániai anyag leltározásában -, hanem elküldték Bukarestbe. Nagyszerű volt. Az ottani folklór intézetben akkor szerezték be az első filmfelvevő gépeket, s azért küldtek, hogy a filmmel való gyűjtés módszertanát adjam át. Ortutaynak régi barátja volt az ottani igazgató, Pop Mihály, aki nagyváradi román volt, de a piaristáknál végzett, úgy beszélt magyarul, mint mi. Nagyszerű nemzetközi néprajztudós volt. Nagyon jól éreztem magam Bukarestben. De hát mit tesz isten, az ottani tánckutatás nagy egyénisége, Anca Ghiurghesca révén megismertem a férjét, aki a nagy román színházi rendező generáció egyik tagja volt. S minthogy akkoriban a román színházi élet világszínvonalú volt, egy-kettőre a bűvkörébe kerültem. Megismertem Ciculait, Pintiliét, ha nem is közelről, Taub Jánost, aki most sikeres rendező Magyarországon. El voltam ragadtatva tőlük, és inkább velük tudtam szót érteni, mint a folkloristákkal. Mondta Pop Mihály, hogy fiatalember, magát nem azért küldte ide Ortutay, hogy egész nap a próbákon üljön, és ezekkel a csepűrágókkal töltse az idejét, hanem - ekkor tudtam meg, hogy miért küldtek - hogy megfertőződjön a tudománnyal! Magának az esze a tudományra áll, annyi ötletet adott már itt a kollégáknak, hogy disszertációkat lehetne írni belőlük! Lehet, hogy tudósnak kellett volna lennem, de ott Bukarestben a színház világa vonzott jobban, s mikor hat hét után hazajöttem, válaszút elé kerültem, és a gyakorlati munkát választottam. Meg a megélhetést: könyvtáros lettem a Kézműipari Vállalatnál. Főkönyvtáros. Nem volt jó munka. Üzemi könyvtár, látszateredményeket kellett fölmutatni, ládakönyvtárakat működtetni, kivinni a könyveket, és időnként cserélgetni. De hát nem sokan olvasták őket, inkább a brigádnaplóba kellettek. Másfél év után írtam egy magamat feljelentő felmondó levelet, abbahagytam ezt a nem nekem való favágást. Akkor mentünk a Bihari Együttessel Dijonba, a fesztiválra, 1965-öt írtunk. Nem tudtam, ha hazajövök, miből fogok élni, hogyan fogom folytatni. S várt itthon egy távirat, hogy menjek be a Honvédelmi Minisztériumba. 499
