Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Novák Ferenc: Kezdődik a tánc

ávóst, elmentek vele az ajtóig, és - február volt - kilökték az ajtón. - Vigyázz, jól vigyázz - mondták még neki. - Semmi bajuk nem lett belőle.

Közben 1951 tavaszán megkaptuk a kitelepítési végzést. Ott a környékünkön néhány családot már kitelepítettek. Egy nap megjött a miénk is, hogy két nap múlva hajnalban - ennyi és ennyi kilót lehet összecsomagolni - indulnunk kell. Fogtam ezt a kitelepítési végzést, és bevittem a gyárba. A mi gyárunk kiemelt üzem volt. Mondtam Kiss Sándor csúcspárttitkárnak, ha minket kitelepítenek, az olyan társadalmi igazságtalanság, nyilván másokat is ilyen igazságtalanul telepítenek ki, „hogy a pártotok ezt távlatokban nem fogja kibírni. Ennek a tíz százaléka sem érdemli meg a kitelepítést. Mondd meg, ennyire nincs lakásotok, hogy a miénkre van szükségetek?” A pasi hüm- mögött, vette a papírt és mondta, elmegy, megkeresi „az elvtársakat”. Visszajött, hümmögött, nem tudja. „Mondok neked valamit. Tölts ki egy belépési nyilatkozatot a pártba, visszadátumozzuk három hónappal. Tagjelöltnek felvettünk.” - De ez hazugság, én nem akarok párttag lenni. „Mit akarsz? Akarod, hogy az anyád, a beteg bátyád... Töltsd ki nekem ezt a kibaszott papírt, nem jelent semmit, nem leszel párttag... Nem is kellesz nekünk a pártba!” Kitöltöttük, ráírta, hogy milyen kulturális munkát végzek meg egyebek, aláírta, lepecsételte, s elment. Majd visszajött: „Nem tudom, Ferike, holnap meglátjuk, semmit sem mondtak az elvtársak.” S akkor ott voltunk becsomagolva két hónapig, vártuk, mi lesz. Nagyon kedélyesen, az apám tervezgetett, hogy mit fogunk csinálni egy kis faluban, malacot nevelünk meg minden - nagyon kedélyes család voltunk. Mindenen jót tudtunk röhögni. - Aztán egy nap anyám kicsomagolt.

Ekkor behívtak katonának. Ez újabb választóvonal volt: muszos leszek (munkaszolgálatos), vagy rendes katona. Anyám akkor csomagolt ki, amikor rendes katonának hívtak be. Hévízre kerültem, a tüzérekhez. Tüzérfelderítő lettem. Kiderült, az újoncok mind pesti gyerekek. Legalább négyen-öten voltunk, akik táncoltunk valamilyen együttesben. Itt ismertem meg Boross Gézát, akiről majd a cserkészekkel kapcsolatban lesz szó, Lődör Ernőt, aki azelőtt a közalkalmazottaknál táncolt, Torda Imrét Tatabányáról, Muri Józsefet vidékről, a többire hirtelen nem emlékszem. Én hozzájuk képest kezdő voltam. A politikai tiszt szorgalmazta, hogy minél előbb legyen műsor. Zenekar is. Mi táncosok kivételezettek voltunk, nem kellett menni délután ágyút tisztítani, se kiképzésre. De már a második héten veszekedtek azon, hogy egy Rábai-számot vagy egy Molnár-számot tanuljunk meg. Egy pár napig hallgattam, aztán megszólaltam, ,gyerekek, én nem akarok délutáni kiképzésre járni, márpedig ha mi csak ezen vitatkozunk, akkor úgy visszaraknak bennünket a körletbe, mint az istennyila...” Na, hát, ha te ilyen okos vagy, akkor csináld te! Csinálom is! S minthogy az egyik nem akart Rábai-számot, a másik nem akart Molnár-számot, hát összeszedtem az ismereteimből egy ilyen kamuka verbunkot. Ez volt életem első koreográfiája. A zsengém.

Akkor velem kezdtek el vitatkozni. Na, mondtam, mars ki. Itt vita nincs. (Közbevetőleg: amikor már a Biharival dolgoztam, feljártak sokan, nézni a próbát. Ágh Pista, Módos Péter, Kosa Öcsi, Csoóri, Simonffy András... Csak ült az Ágh, és ha már egy kicsit „boldog” volt, megszólalt: „Ezek fasiszták... kápók...”) Hát igaz, ezt nem lehetett kesztyűs kézzel csinálni, s amikor ott az

494