Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Novák Ferenc: Kezdődik a tánc

Otthon a családi nyomorúságnak 49-ben lett vége, ekkorra már apám hajlandó volt egy kicsit több pénzt hazaadni, én is kerestem valamennyit. Az öreg, hajó kedve volt, telivásárolta a kamrát. A fatelepre, ahol dolgozott, jöttek a falusiak, s ha apám szerzett valami anyagot, hoztak kacsát, ezt-azt. Ekkor már nem voltak éhezési gondjaink. Ruhára nemigen telt, de az akkori közepes szinten éltünk.

Már hazajött a bátyám a kórházból, a műtétek után még egy darabig fűzőben járt, s hogy legyen valami elfoglaltsága, bevittem az Építők együttesébe: fizetés nélkül ő volt az írnok, a titkár, ő vezette a naplót... Mert villamospénzt kaptunk akkoriban, meg kalóriapénzt. 3 forint járt egy próbára. Az amató'r táncosok is kaptak kalóriát, mint a sportolók. Bátyám szerezte be a tejet, a kiflit. S amikor már teljesen felépült, csak egy vékony fűzőt hordott, gondolt egy nagyot, beiratkozott az egyetemre. Az agráregyetemen, az állat- tenyésztési karon végzett 1957-ben.

Én meg táncoltam tovább az Építőknél. Mint csoporttitkár, tartottam a kapcsolatot a szakszervezettel, persze mindenféle hülye vitákkal. Később elkezdtem utánpótlást szervezni. S minthogy akkor komolyan vették azt, hogy ha én az Építőknél táncolok, akkor dolgozzam építőipari vállalatnál, elhoztak a Radiátorgyárból, s gépészeti diszpécser lettem az akkori Vízépítő Vállalatnál, amelyik később Közlekedésépítő Vállalat lett. A földalattit építették. S ott ugyanúgy szerveztem a kulturális életet, s főleg előadásokat tartottam irodalomról, mindenről. Jól éreztem magam, hamar összebarátkoztam a fiatal munkásokkal. Ott voltak ezek a híres baráberek, a keszonos munkások, akik a szakmunkásság arisztokratái voltak. Nagy pénzeket kerestek, és szartak mindenre. Minden csütörtökön - akkor nem volt próba az Építőknél - beültünk^ a kocsmába a Verpeléti út (ma Karinthy Frigyes utca) és a Körtér sarkán. Ok kártyáztak, nekem pedig le kellett ülnöm az asztal sarkára, és el kellett mesélnem egy regényt. „Azt a könyvet mondd el, amelyikben az a púpos van, fönn a toronyban...” S amíg ők kártyáztak, én elmeséltem a Notre Dame-i toronyőrt. Vagy amelyik regényről hallottak akkortájt. Ezért a munkáért sört kaptam, és a barátjuk voltam. S ez a barátság hatalmas védelmet adott nekem, polgárgyereknek. Senki nem mert volna hozzám nyúlni, piszkálni. - Sok fiatal melósra büszke vagyok. Közülük nem egy szépen haladt előre. Tanultak, egyetemre kerültek. Egy orvos, aki később a bátyámat gyógyította, ott volt motorszerelő, szakérettségivel ment egyetemre, vörös diplomával végzett. Egy fogadáson egy nő, aki diplomás tanácselnök lett, odacipelt valami nagy emberhez, és mutatott: „ez az ember vett rá engem arra, hogy tanuljak...” Mindig piszkáltam Őket, menjetek iskolába, tanuljatok.

Ezek a barátaim, a baráberek, császárok voltak. Egyszer az egyik munkást, egy nyeszlett pasit ki akartak rúgni a gyárból, mert nem akart békekölcsönt jegyezni: öt gyereke volt. Bejött az üzemi ávós a műhelybe, és azt akarta, hogy zárja ki őt a közösség. Állt vele szemben a gépek között mindenki, és látni lehetett, hogy félnek, és hogy végül azt fogják mondani, hogy ki kell zárni. Akkor jöttek be ezek a Kocsev Tódorék az Astoriától, a mélyből, és kérdezték, mi folyik itt. - Népellenes - mondta az ávós nem akar békekölcsönt jegyezni. - Tudod, hány gyereke van? - Tudom, de akkor is, mindenkinek... - Kötelező, vagy nem kötelező? - Nem kötelező, de mindenkinek... - És hadonászott a pasi. Akkor két ilyen hatalmas baráber megfogta ezt a civil

493