Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Novák Ferenc: Kezdődik a tánc

Behívatott a párttitkár, elmondta, hogy mindent tud rólam a Schata elvtárstól. Elmesélte, hogy egy pártsejtben volt József Attilával. Ő nem szavazta meg a kizárását, mert nagyon szerette Attilát. Bolond ember volt, de nagyon szerette. Azt, hogy ilyen nagy költő, nem tudta, de nem is nagyon érdekelték a versei... Elmondta, hogy itt van faluról két-háromszáz átképzó's, foglalkoznom kell a kulturális életükkel. Ekkor alakult meg a gyárban a DISZ. Elkezdtem tevékenykedni, én voltam a „kul túrós”. Szerveztünk mindenfajta művészeti csoportot, zenekart, falujáró brigádot, énekkart. S mint afféle lelkes pasi, mindenben részt vettem. Ha a zenekarban megbetegedett a dobos, beálltam dobolni. A zenekarvezető állandóan lebaltázott, hogy nem tartom a ritmust. (Katona karmester volt valamikor, de hivatásosként nem vezényelhetett a múltja miatt, itt lett tisztviselő' a gyárban.) Doboltam, játszottam a színjátszó csoportban, tartottam irodalmi délutánokat, önképzőkör félét. Meg kell mondanom, nagyon sokan jártak oda. Akkor még érdeklődőek voltak ezek a faluról fölkerült srácok, nem voltak diszkók, ilyesmik, pénzük se volt sok, hogy igyanak - nem volt divat a nagy piálás.

így szereztük meg a népi tánccsoportot is, négy párral. Ennek Benkőné Zsóka lett a vezetője, aki szólista volt Molnár István Ruggyanta Együttesében. 49 végén, a bemutató előtt, talán éppen Sztálin elvtárs születésnapjára készültünk, az egyik táncos fiú lábára ráesett egy vas, s én, mint lelkes szervező, azt mondtam, semmi baj, majd én beállók helyette. Gyorsan megtanultam a táncot. Ezzel aztán jól beálltam a „népi táncba”.

De ott a gyárban nem akartam táncolni.^ Hanem a tanárnő, Zsóka akkor kapott megbízást, hogy szervezze meg az Építők együttesét. Találkoztunk egyszer a buszon, s mondta, épp az új együtteséhez megy, kísérjem el, nagyon rendes srácok vannak ott. Akkor épült a székház a Dózsa György úton, félig volt kész, az ötödik emeleti erkélyen folytak a próbák. Kiderült, egy csomó ilyen magam fajta srác van ott, egyetemi hallgatók és deklasszált elemek. Én nem próbáltam velük, csak néztem őket, és utána beültünk a kocsmába a Hősök tere sarkán, a Tündébe. Nagyon jó volt velük beszélgetni. Aztán is csak a társaság kedvéért mentem. Hétfő, szerda, péntekre megvolt a program. Ekkoriban tanította be nekik Molnár István, a nagy koreográfus a székely verbunkot. Mondtam neki, Pista bácsi, ez a székely verbunk nem is így van. „Hát hogy van? Honnan tudja maga azt, hogy hogy van?” Elkezdtem táncolni azt, amit a Hunyadi János gimnázium internátusában, Besztercén a csíkdán- falusi meg a csíkrákosi gyerekek táncoltak annak idején. Csak mi ezt hülyülés- nek hívtuk, s míg mi, polgárgyerekek a folyosón álldogáltunk, néztük, hogy verik ezek csíkrákosiak, s megtanultuk tőlük. És mondtuk, na, gyertek, hülyüljünk a csíkiekkel. - S mutattam a Pista bácsinak, hogy így kell hülyülni, ez a hülyülés. „Mit mond maga? Mi az, hogy hülyülés?” Elmeséltem. Az öreg nézte, nézte, ahogy táncolok, s odaszólt Benkőnének: „Zsóka, felgyűjteni ezt a fiút!”

Talán ezzel kezdődött. Rávettek, hogy beálljak. Ekkor kezdtem el rendszeresen táncolni. Villámgyorsan megtanultam a repertoárt, és 1950. április negyedikén és május elsején már én is felléptem velük. S én lettem a csoportban a politikai felelős. (így hívták a csoportfelelőst.) Nagy lendülettel fogtunk a szervezéshez. 15-20 üzembe jártunk ki, összehoztunk egy nagy együttest. Mindent magunk csináltunk.

492